– Ez az a cikk lesz, amely, ha kinyitjuk Nők Lapját, ott van az első oldalon?
– Nem. Ki se nyitod, máris ott van az elején a képed. A szöveg valamivel beljebb található.
– Középtájon?
– Arrafelé.
– Tehát ez nem egy olyan rövid írás lesz?
– Nézőpont kérdése.
– Tehát normális méret, amiből már tapinthatóvá válik az ember egy-két másodpercre.
– Reméljük a legjobbakat.
– Milyen mélységekig hatoljunk belém?
– Beszéljünk egymással, mint férfi a férfival! Hoppá, elment mellettünk egy csinos nő, és majdnem elesett, úgy lesett rád. Mindig megnéznek a nők?
– Sokszor megesik. Már nem a csajok, hanem inkább a nők, de megnéznek a férfiak is, bár ez kevésbé izgalmas. Általában, aki a tévében szerepel, az egy szuper makimajom, akire figyelnek, ha véletlenül meglátják a szabadban kóborolni. Mióta a harmadik gyerekünk is megszületett – az első kettő néma csöndben jött a világra, a harmadik országos üggyé vált -, szóval mióta háromgyermekes vagyok, az érettebb nők táborában nagyon erős apukaikonná váltam.
– Hogy hívják a gyerekeket?
– Till Andor, tízéves, Simon hét, és most született Till Félix. Félix Sámuel. Mire a cikk megjelenik, Félix egy hónapos lesz. A férfi, aki már háromszor bizonyított, és még mindig a feleségével él! Egy két lábon járó, teljesen érthető módon klasszikussá vált női álom: A Férfi, Aki Kitart Mellettünk. Most ez lesz a jelem a bulvárvilágban.
– Nem válsz ettől célponttá? Nem akarnak pont azért elcsábítani, mert hűséges vagy?
– Nem. Nagy átlagban a nők rendesek. Tisztelik a családot. Egyébként szerintem a férfiak többsége szemében is megvédi a nőt, ha családanya. Visszatérve arra, mennyire néznek meg: minden közegben létezik az a jelenség – akár író vagy, akár festő, akár rajvezető, vagy hajóskapitány -, hogy a kiemeltség szexi.
– Akkor nézzünk meg, ki vagy te?
– Jó. Alapvetően festő szerettem volna lenni. A kamaszkori ideáljaim Toulouse Lautrec, Van Gogh, Gauguin.
– Családi örökség?
– Apukám szerszámkészítő volt, ma már nyugdíjas, anyukám pedig valamilyen kalkulátor. Művészettel nem foglalkozott senki. Bár az egyik nagyapám harmonikázott és énekelt. A másik meg sokat bulizott.
– Testvéred van?
– Egy bátyám, négy és fél évvel idősebb nálam. Érettségi után behívták, utána kiment az anyukám nővéréhez nyelvet tanulni Svájcba, azóta ott él.
– Lassan tanul.
– Ma már több nyelvből is elég jó. Ingatlanos egy síparadicsomban.
– Téged meg a festők izgattak.
– Aztán jött a rock and roll is, meg a filmek, de alapvetően a festészet miatt kötöttem ki a képzőművészeti gimiben. Másodszorra vettek fel. Egy évet egy híradás-technikai szakközépben töltöttem.
– Tessék, ezt ki gondolta volna!
– A mai napig szeretek fúrni-faragni, pillanatok alatt szerelek össze bármilyen lapra szerelt bútort, szívesen főzök. Szeretek kézzel babrálni.
– A képzőművészeti egyetemen folytattad.
– Közben próbálkoztam a rendező szakkal is, de az nem ment. A Képzőre negyedszerre vettek fel, intermédia szakra. Szokták mondani, hogy ott médiaművész diplomát kaptam, de ez mindenféle zavart okoz a fejekben.
– Tehát mi vagy most?
– Jelen állapotomban műsorvezető vagyok, egy tévés ember, aki most már kezd barna öves lenni, mert több mint tizennégy éve dolgozik a kamerák előtt. A legviccesebb meghatározásom az volt, amikor egy koldus gyerek megszólított: „Tévés úr, hát magát is látni?”
– Mit kell ahhoz tudni, hogy valaki „tévés úr” legyen?
– Műsorvezetőnek lenni alapvetően nem bonyolult feladat. Sokkal többet kell tudnia, tanulnia egy orvosnak vagy egy jó autószerelőnek. Ott a bökkenő, hogy ez a szakma kevés embernek áll jól. Tehát alkalmassági kiválasztódás van.
– Ebben érzed jól magad?
– Ebben is, de nekem kell mellé valami más. Ezért rendeztem meg az első filmem, a Pánikot, amelyet idén mutattak be, egész jól fogadták a nézők, és már kapni a boltokban dévédén is. Ez itt a reklám helye, több hírverést úgyse nagyon kap.
– Sose hasonultál meg önmagaddal műsorvezetés közben?
– Nyilván álltam már úgy kamerák előtt, amikor minden normális gondolkodó ember számára világos volt, hogy az ott és úgy egyszerűen hülyeség. (nevet) Hogy én mégis képes vagyok ilyesmiket megcsinálni, nem is tudom, mi. Talán szakmai ártalom? A legőszintébb válasz erre az, hogy igazából engem ez nem is izgat. Bohóckodni jó. De nem is feltétlenül bohóckodom. Csak úgy egyszerűen áradok. Felmegyek és elfolyok jobbra-balra, mint a víz, aztán valami lesz belőle. Van, amikor ez jó hatást kelt, máskor kevésbé.
– Itt a trükk. Egy csipetnyi kiszámíthatatlanság, miközben tökéletes biztonsággal uralod a porondot. Mint egy kötéltáncos bohóc, aki időnként úgy tesz, mintha lezuhanna, de közben hihetetlenül biztos technikával uralja a helyzetet. Talán ez a tehetség szakmai része, a rutin?
– A tévézés régen sokkal szakmaibb volt, képezték magukat, fontos volt, hogy szépen beszéljenek, ilyenek. Manapság csak a státusz számít, a tartalom nem. Ez a része engem nem érdekel. Sose gondoltam azt, hogy a tévések a fontos emberek, hogy ez egy fontos státusz. Jobban élvezem azt, hogy megtapasztalom, hogy működik ez az egész, illetve hogyan lehet működtetni, mint az, hogy én is látszódom benne.
– Akkor fontos valami, ha érezni, hogy erőlködsz, ahelyett, hogy futkároznál mindenki örömére?
Attila válaszát és a teljes páros interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja december 30-án megjelenő, 1. számából:
Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• D. Tóth Kriszta: Első ovis karácsony » |
 |
