D. Tóth Kriszta: Jégre vittük egymást

Fotó: Lábady István

Láttam magam, ahogy siklom a jégen csillogó ruhában, a korcsolyám éle jégport hint a levegőbe, ahogy szórom a piruetteket. Önkívületben néztem Vitray Tamás közvetítéseit a jégtánc-világbajnokságokról. Olyannyira beleéltem magam a képzeletbeli kűrbe, hogy egyik este még a homlokom is fölrepedt, amikor nekiestem az asztal sarkának, mert megcsúszott a lábam a parkettán az egyik dupla leszúrt Rittberger közben. Álmom megvalósítását egy valami nehezítette, de az nagyon. Kaposváron egy darab jégpálya nem volt akkoriban. Anyámék végül hat-hét éves koromra elégelték meg az otthon előadott kűröket, és elvittek korcsolyázni a budapesti Városligetbe. Aki most újabb homlokrepedésre számít, annak csalódást kell okoznom. Ugyanis tehetségesnek bizonyultam – már ami a korcsolyával súlyosbított két lábon állást illeti. Egyetlenegyszer sem estem el, ellentétben drága anyámmal, aki hatalmas (elnézést a következő kifejezésért, de nem találtam nála adekvátabbat…) seggessel nyitott. Bevallom, a mai napig tartja magát az elképzelésem, hogy amennyiben lett volna jégpálya szülővárosomban, nos, akkor ma nem újságíró lennék, hanem minimum műkorcsolya-világbajnok.

No, de vissza a célszemélyhez. Lola per pillanat nem korcsolyabajnok akar lenni, hanem trombitás. El is indult ezen az úton, amikor születésnapjára megkapta az ajándékok világbajnokát: egy műanyag trombitát, amelyet azóta is naphosszat használ, rendeltetésszerűen. De persze nem lennék igazi anya, ha nem akarnám beteljesületlen álmomat a saját gyerekemre lőcsölni… Így aztán, trombita ide, muzsika oda, bizony elvittem Lolát a kaposvári műjégre. Merthogy ma már van ilyen, és nem is akármilyen. Remek hely, különösen Mikulás napja idején. A Télapó ugyanis sosem mulasztja el felkeresni a korcsolyás gyerekeket. Így esett, hogy a tavalyi sorozatos Mikulás-fiaskók után Lola idén a jégcsarnokban várta a szakállast. Egészen addig, amíg rá nem csatoltuk a csizmájára a kétélű gyerekcsúszkát. Mert onnantól kezdve se nem látott, se nem hallott. A kezemet hetvenöt másodperc után elengedte, furcsa, önelégült mosolyt öltött, és apró karjaival egyensúlyozott a jégen. Remekül, és láthatólag biztonságban érezte magát. Az én lelkemet meg langyos, puha hájjal kenegették: „Lám, ami nekem nem adatott meg, azt az én dedem majd megvalósítja!” A Mikulástól is siklás közben, kutyafuttában vette el a csokoládét. A szánkójára nem akart fölszállni, a krampuszok nem érdekelték. Semmi sem érdekelte. Csak siklott körbe-körbe, és úgy csillogott a szeme, mint még soha. Otthon aztán összebújtunk, és megmondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá. Miután tisztáztuk, hogy mit jelent az, hogy „büszke”, közölte, hogy ő is büszke rám. Nem tudom, hogy pontosan miért, de jólesett. Elbizakodottságomban közben megszületett a döntés: a következő alkalommal megpróbáljuk egyélű korcsolyával. Mint a nagylányok!

A lelkesedésem, persze, Lolára is átragadt. „Nagylánykorcsolyázni megyünk, papi!” – újságolta a nagyapjának. És valóban: a kölcsönzőben kikértem a lehető legkisebb nagylánykorcsolyát. 25-ös méret, nagyon helyes látvány, vastag zoknival éppen jó volt. Fölszerelkeztünk, és elkezdtünk a jég felé tipegni. Sokan voltak, így aztán sokan látták, ahogy megsemmisült a kettőnkben addig fölhalmozódott önbizalom, lelkesedés és elbizakodottság. Jégre lépés után három másodperccel elvágódtunk. Lola bepánikolt, én pedig megmakacsoltam magam. Megfogtam két kis kezét, és belenéztem a szemébe. Lassan tolatni kezdtem a jégen, ő velem szemben, miközben tartottam erősen – a kezét és a tekintetét. Apró csusszanásokkal haladtunk, görnyedt háttal, izzadva. Egészen addig, amíg megint el nem estünk. Akkorra teljesen elment a kedve az egésztől. „Le akarom venni a nagylánykorcsolyát, mama!” A lányom nem szereti a kudarcot. A sikert szereti. És ezért egyáltalán nem hibáztatom. Én viszont nagyon akartam. A következő tizenöt percben megtettünk nyolc métert, elestünk négyszer és lefogytam másfél kilót. Végül megkegyelmeztem magunknak. Visszacsatoltam Lolára a csúszkát, és lihegve figyeltem, ahogy elindul körbe-körbe. Miközben ő „korcsolyázott”, én azon tűnődtem: lehet, hogy talán mégsem kellene erőltetnem ezt a jégtáncbajnok dolgot nála. Végső soron egy trombitavirtuóz gyermek édesanyjának lenni sem kis dicsőség…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Katus Attila és Molnár Andrea: A pletykákon csak nevettünk » • (F)első osztályú rizs » • Megnézzük, mit eszünk » • Az überszexuális, a bumerángkölyök és a nyuszi » • Hollywoodi anyaminták » • Hogyan születik a baba? »