Egyikükkel könnyen sikerül a találkozót megbeszélni, a másikukkal már a megbeszélés is hepehupásan alakul. Az egyikük pár perc múlva visszahív, és másnapra meg is beszéljük a találkozót, a másikuk a sokadik megkeresés után írásban érdeklődik, hogy ugyan mi okból is szeretnék vele beszélni, aztán üzenetet hagy, hogy majd holnap mikor is hívhatom. Máris megüt egyikük elbűvölő nyitottsága és a másikuk lenyűgöző zártsága. Egyikükkel aztán egy nyüzsgő kávéházban találkozunk, másikukkal egy távoli tévés öltözőben. Egyikük piros, kapucnis Mikulás-dzsekiben, farmerban érkezik, a másikuk finom ízléssel összeválogatott elegáns, hosszú ruhában. Egyikük széles mosollyal már távolról integet, a másikuk kimérten felém biccent, amint elhalad mellettem.
No persze, az egyikük színésznő, így villódzó, nyughatatlan, személyiségével mindent áthevítő, a másikuk pedig televíziós műsorvezető, aki az állandóságot, a mértékletességet, a választékos eleganciát képviseli és teszi etalonná. Ők a bálványok, a kiismerhetetlenek, az uralkodásra termettek, meghódíthatatlanok, kemények. A szőke nő a férfiak számára az örök talány, az örök csoda, az örök varázs, a „fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény”? Ők, akiket soha nem lehet kiismerni, meghódítani, elérni, megtartani, birtokolni? Vagy netán az ő szőkeségük ragyog, világít, hoz fényt, melenget a világ fakóságában? Az ő szőkeségük jelenti a szerelem lényegét, ami egyszerre közönséges és fenséges, érzéki és szent, önző és önfeláldozó, e világi és misztikum, buja és szemérmes, szende és hódító…
| Létay Dóra |
„Hova is üljünk?” – töprengek, ám ő határozottan előremegy, és a kávéház sarkában lévő padkához ül. „Jó lesz így?” – kérdezi kedves mosollyal, hogy mennyire megszeppenten vagy mennyire kihívóan, azt nem tudom eldönteni. Persze, hogy jó, motyogom, hiszen így legalább kívül vagyunk a körúti forgatagon, ám rögtön kiderül, hogy számára is jó, hiszen onnan mindent láthat, mindent megfigyelhet, mindent szemmel tarthat. Vásott gyerekeknél és bölcs időseknél tapasztaltam csak eddig ilyet: valóban minden idegszálukkal nagyon komolyan egy dologra figyelnek, ugyanakkor pedig huncut tekintetükkel mindent befognak. De hát Dóra egyik sem! Túlontúl naivnak tűnik ahhoz, hogy gyermek lehessen, és túlontúl rezignáltnak ahhoz, hogy idős… Vagy mégis? Hogy Ő így együtt, mindezzel, szabálytalanságaival szabályos, bonyolultságával egyszerű, rakoncátlanságával érzékeny, kortalanságával nagyon karakteres Létay Dóra?
– Sokkal bonyolultabb ez az egész! – magyarázza szinte szenvtelen hangon, ám roppant heves kézmozdulatokkal – Folyton változunk…
– Ó-ó-ó…
– Ne ó-ó-ó-zzon! Én éltem már meg nagyon drámai változásokat! Bakfis koromban például hirtelen megcsúnyultam. Képzelje, hipp-hopp, rút kiskacsa lett az addigi szépséges porcelánbabából! Pattanásos, csúnya bőrű, elváltozott arcú kamaszlány.
– És összeomlott…
– Dehogy omlottam össze! Semmi nem omlott össze! Sőt, mondhatnám, kicsit még élveztem is a helyzetet. A szabadságot. Hogy nem kötött a külsőm, bármit csinálhattam. Fiús ruhákba öltöztem, csatangoltam, egyedül jártam moziba, vitatkoztam a világ nagy kérdéseiről mindenféle megátalkodott művészi filmklubban.
– Mit gondol, mitől jön ez a változás valakinél? Egyszer csak másként működnek a hormonok, vagy valami lelki okai lehetnek?
– A kamaszkor arról szól, hogy keressük önmagunkat, a határainkat, és menjünk el a végsőkig. Én legalábbis egyetértek T. S. Eliottal, aki azt mondta: „Csak az tudja, meddig mehet el, aki elmegy a végsőkig.”
– De mi a végső állapot? Ezt honnan tudhatja egy kamasz lány?
– Én sokat töprengtem már gyerekként is. A szüleim az összes költözésemen át eltették a naplóimat. Két embernagyságú stóc! Ezeket, vidéki éveim után, Pestre kerülvén fedeztem fel újra. Azóta, nyolc éve készülök arra, hogy megírjam a könyvemet, ami természetesen nem bulvártermék lenne.
– Nem bulvártermék? Az ország doktor nénijétől? Mégis mi?
Dóra válaszát – valamint a teljes beszélgetést – az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
| Várkonyi Andrea |
Az öltöző ajtaját nyitva hagyja a folyosóra. Hellyel kínál a tükör előtt, és ő is kimérten beül a szemben levő székbe. Előrebiccenti a fejét, lágyan az arcába omlik a haja.
– Többnyire inkább nyitva hagyja az ajtót?
– Érdekes… Ezen még nem is gondolkodtam… Régebben talán… igen, igen, korábban inkább becsuktam. Zárkózottabb voltam. Szerettem egyedül lenni, olvasni, zenét hallgatni, ábrándozni. Aztán, amikor megszületett a kislányom, Nóra, minden megváltozott. Ő maga az élet, a ragyogás. Örökkön vidám, mindenre kíváncsi, olthatatlan derűvel próbálja felfedezni a világot. Azóta ő tölti ki az életemet, és minden megváltozott. Számomra a sors nagy ajándéka. Azóta nyitva is vannak az ajtók otthon.
– Hisz abban, hogy van ilyen? Hogy a sors, akár valami magasabb igazság, akár holmi szeszély alapján adományozgat, vagy büntetgethet bennünket?
– Én abban hiszek, hogy kinek-kinek megvan a maga sorsa, és abban is hiszek, hogy mindennek megvan a miértje, legfeljebb nem mindig vesszük rögtön észre. Kislány korom óta tudom, hogy szeretnék családot, szeretnék gyereket, és valójában törekvéseimben mindig elsősorban anyának készültem. Éppen ezért volt számomra iszonyatos trauma, amikor az derült ki, azt hozták a tudomásomra, orvosi papírom is van róla, hogy nem lehet gyermekem. Hiába próbáltam nem tudomást venni erről az első házasságomban, hiába lázadoztam…
– Ön egyébként sem lehet az az ember, aki bármit is könnyen felad…
– Családi legendárium szól az akaratosságomról, a makacsságomról, arról, hogy nem adok fel semmit, ha már egyszer a fejembe vettem valamit. Képes vagyok körömszakadtáig küzdeni bármiért… Eszmékért, emberekért, tárgyakért.
– Kapcsolatokért is?
– Persze. Ha elvesztek valakit, ha meghal valaki szeretett ember, szétmegy egy kapcsolat, elmúlik egy barátság, az engem mindig nagyon megvisel. Előfordul, hogy akaratosságomban akkor is kapaszkodom valamihez, valakihez, amikor már rég nincs realitása.
– Akkor hogyan volt képes egyszer csak egy ilyen vaskos pályamódosításra: hogy orvosból, belgyógyászból televíziós lett?
– Ez nem „egyszer csak” történt! Lassan érlelődött bennem a döntés…
– Ne haragudjon, de ez a váltás azért is nehezen érthető, mert magam számára mindig az a mentségem a szakmámra, hogy másutt sem tudnék hasznosabb lenni! Ön viszont, ahelyett, hogy beolvasna három jelentéktelen hírt egy államfő érkezéséről, vagy egy bizottság közleményéről – éppenséggel gyógyíthatna is! Tényleg segíthetne embereken…
Andrea válaszát – valamint a teljes interjút – az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja január 28-án megjelenő, 5. számából: Hugh Jackman Mindig kardigán Új sorozat! A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
