D. Tóth Kriszta: Egy rendhagyó történet

Fotó: Lábady István

Ezt önöknek kell megmondani. Én cserébe elmondom, miért vagyok hálás én, mit adott nekem a Lolával az élet sorozat. Kezdem rögtön azzal, hogy a rovat harmadik születésnapjának hajnalán föllapoztam a pontosan egy évvel ezelőtt, a második szülinapon írott sorokat. Nagyot mulattam azon, hogy tegeződtünk. (Azoknak, akik a 21. század kilencedik évében már nyomtatásban egyáltalán nem, a www. nlcafe.hu-n megjelenő internetes blogban viszont annál inkább olvassák a Lolával… rovatot, ez nem újdonság. Hiszen a világhálón mindenki tegeződik mindenkivel, ezért aztán az elektronikus átiratban a megszólításokat rendre átváltoztatjuk.) Pedig olyan jólesik magázni önöket. Nem azért, mintha nem tudnám, hogy van önök között bőven, aki velem egykorú, vagy fiatalabb nálam. Hanem azért, mert a magyar nyelv egyik legnagyobb gyönyörűségének tartom a magázó megszólítást. A televízióban (amely egy kicsit úgy működik, mint az internet, mindenki pertuban van a kollégákkal) például van egy nálam jóval idősebb öltöztető úr. Nála szerényebb embert keveset ismerek, ezért az igazi nevét most nem is írom le. Az egyszerűség kedvéért nevezzük mondjuk Istvánnak. Szóval Istvánnal következetesen magázódunk. Nem tudom, hogy alakult ez így, talán a kölcsönös tisztelet, talán a klasszikus, de a tévében túlzottnak tűnő udvariasság diktálja. Mindenesetre csodálatos magázódós szóváltásaink vannak, és valahogy egyikünknek sem akaródzik ezen változtatni. A Lolával az élet rovatnak köszönhetem, hogy a gyermekkori kényszerű csókolomozások után így felnőtt fejjel újra rátaláltam anyanyelvünk eme csodás vívmányára.

De nem csak erre találtam rá. Hanem az írás örömére, az írott szó magával sodró erejére, és maradandó hatására. Tudják, a Híradónál nincs múlékonyabb műfaj a televízióban. Talán csak az élő sportközvetítés. A Híradó hatása nem tart sokáig, mire elmondok egy bevezető szöveget, már véget is ér. Nem lehet újra elővenni, föllapozni, érezni a frissen nyomtatott oldalak illatát. Márpedig ez nagyon hiányzik. A Lolával az élet rovatnak köszönhetem tehát, hogy három éve ismét jelen van az életemben az újságírás, a szó klasszikus értelmében. No, azt persze nem állítom, hogy 2006 februárja óta sohasem bántam meg, amit leírtam. Avagy: sohasem ütött szíven az írott szó maradandósága. Emlékeznek például arra, hogy mennyire felhúztam magam annak idején, amikor valaki rosszat szólt a bölcsődével kapcsolatban? Vagy, hogy mennyire túlreagáltam, amikor elloptak a lépcsőházból nyolc tekercs vécépapírunkat? Még ma is belepirulok. De hát az a helyzet, kedves Olvasó, hogy ezek a kis monodrámák is benne voltak a pakliban, amit úgy hívnak, hogy a mi életünk. És amit kiterítettem önök elé.

Ezzel pedig elérkeztem a harmadik nagy ajándékhoz, amelyet az elmúlt három év adott nekem. Megtanultam bátran, de okosan őszintének lenni. Úgy beszélni intimitásokról, hogy az igazi titkokat megőrizzem magunknak. Hogy abból, amit méltán hívnak úgy: magánélet, még véletlenül se legyen közélet. Megtanultam kendőzetlenül fogalmazni, és aztán vállalni a következményeket. És ha már itt tartunk: vállalni a hibáimat. Könnyűnek tűnhet, ha az ember egy blogban, becenéven ír, vagy barátnői társaságban sztorizik a mindennapokról. Heti több százezer példányban viszont, arccal, névvel, mindennel… mit mondjak, néha a nyomdába küldés pillanatában bizony megremegett a térdem. De megérte. És tudják, miért? Azért, mert nagy ajándékot kaptam érte, önöktől. Tiszteletet, építő kritikát, szívmelengető bátorítást. És őszinte párbeszédet. Micsoda ritkaság ez manapság! Gondoljanak bele, akkor, amikor főállású mamák és dolgozó anyukák, háztartásbeliek és karrieristák, fiatal húszasok és negyvenes friss kismamák, nagycsaládosok és gyermektelenek feszülnek egymásnak ott, ahol csak tudnak, amikor mindenki osztályoz, címkéz és skatulyáz, amikor előbb születnek ítéletek, mint gondolatok… szóval ilyen körülmények között van itt ez a 4200 karakter (meg a blogban még jónéhány), ahol valódi beszélgetést folytathatunk mi, sokfélék. Ahol bátran elmondhatunk egymásnak bármit. Ahol nincsenek tabuk, és ahol nem szégyen a tanácstalanság. Mert a világ annyiféle, ahányan élünk benne. Jó itt lenni. Köszönöm önöknek.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Szekeres Nóra: Várandós lettem, és akkor lehúzták a rolót » • Farsangi fánközön » • Szavakkal ölni és ölelni is lehet » • A mi kismamáink » • Kedvenc cserepesem » • Beszélgetés Törőcsik Marival – több felvonásban »