Csak, hogy mindenki értse: a Kölyökidő a Magyar Televízió egyik legjobb műsora volt a nyolcvanas-kilencvenes években. Gyerekek zsinatoltak a stúdióban, beszélgettek, verset mondtak, ünnepekre készültek, a szemünk előtt nőttek kamasszá. E műsornak volt állandó szereplője hét évig Szekeres Nóra. – Lehet, hogy már unod, de muszáj megmondanom: lelkes és elragadtatott Kölyökidő-néző voltam. Igaz, kicsit túlkoros…
– Utólag is köszönöm! Takács Vera néni, aki a szerkesztője, rendezője volt, mindig figyelt, hogy tartalommal töltse meg, és ott volt a műsorban a „Folyt. köv.” is, ami, ha azt vesszük, az első magyar tinisorozatnak számított.
– Annyira szeretted, hogy természetes lett a képernyő, a kamera?
– Ez a lényeg: természetes volt. Belesimult az életembe, az életünkbe. Minden értelemben. A szüleim, meg a tanárok is azt mondták, hogy ameddig jól tanulok, csinálhatom. Ezért aztán jól tanultam. Nem volt teher, és nem volt baj, hogy úristen, két mondatnál most épp nem kaptam többet. Mi nem voltunk hírességek, nem lettünk magántanulók, egyszerűen csak szerettük. Az életünk része volt. Egyébként ma is összejárunk, és mindenkiről tudjuk, mi van vele. Ezzel együtt a szüleim folyamatosan sulykolták belém, hogy ne csak erre alapozzak. Nem ellenezték, de nem akarták, hogy az első dolognál leragadjak. Azt sem akarták, hogy ha nem sikerül, kudarc legyen. Meg aztán már látszott, hogy itt a szerencse forgandó. Mert vagy van műsor, vagy nincs műsor. Ma meg főleg! Az, hogy mi a Kölyökidőt hét évig csináltuk – csoda! Akkor, ha egy műsor elindult, az volt. Végül három helyre is felvételiztem, és úgy nézett ki, közgazdász leszek.
– De nem lettél.
– Nem, mert a második félévben várandós lettem. És akkor ott lehúzták a rolót! Teljesen átalakított a várandósság, a szülés, a gyereknevelés. Igaz, amikor Noa pár hónapos volt, és a hormonok visszavonulót fújtak, azért kerestem egy szakot, amelyet elvégezhetek. Így lettem olasz nyelvtanár.
– A férjedet a Kölyökidőben ismerted meg, ugye? Játékfilmes operatőr, úgy tudom, nagyon fontos filmekben dolgozott.
– Bizony. Az előbb mesélted, hogy megvetted a Csapd le csacsi!-t dvd-n, nahát, azt ő fotózta, még főiskolás korában. Meg a Csinibabát, a 6:3-at, a Konyecet Rohonyi Gáborral, a Dealert Fligauf Benedekkel. Most is vele forgat Németországban.
– Mivel ő idősebb nálad, nyilván nagy volt a felelőssége, hogy te is magadra találj.
– Ez elsősorban az én felelősségem, ő soha nem gátolt semmiben. De amit biztosan tudtunk, az az volt, hogy gyorsan szeretnénk három gyereket. Bár mondjuk, kettőnél megakadtunk. Lehetett volna várni egy-két-három évet, de én nem akartam. Vannak döntések, amelyeket nagyon gyorsan hozok meg. Semmi áldozatot nem éreztem ezzel kapcsolatban. A legnagyobb kérdés a nők esetében a gyerekvállalással kapcsolatban mégiscsak az, hogy kitől. És nálam ez nem volt kérdés. Nekem nem voltak kételyeim, a férjemben pedig addigra már megszületett a vágy, hogy gyerekei legyenek.
– Azért ez ma nem túl gyakori…
– Nekem sosem voltak játékbabáim. Mindig igazi gyerekekkel szerettem lenni, és amint egy nálam fiatalabb került a közelembe, elkezdtem anyáskodni, szórakoztatni. És talán azért is kerülhetett az anyaság ennyire előtérbe, mert még nem volt kialakult életem. Így hát természetes volt, hogy jó, akkor ez a dolgom, ezt huszonnégy órában végzem, és nagyon jól akarom végezni. Tényleg semmi nem számított. Annyiszor keltem éjszaka, ahányszor csak kellett. Kicsit át is billent a dolog, mert olyan szinten ugráltattak a gyerekeim, hogy csak… De most már visszaszólok, hogy menj, és töltsél te magadnak vizet, kisfiam.
– Ez a kisfiú mennyivel Noa után született?
– Amint lehetett. Másfél év múlva. Ő Milán vagyis Milu. És ő a nehezebb eset. Mert ő: második. És a másodikban benne van a harc. Harcolt a jogaiért, harcolt mindenért, igazából leginkább értem. Csak magának akart, amit persze nem lehetett, hiszen van egy nővére. Sokáig is szoptattam, másfél évig.
– És hogy jelent meg újra az életedben a tévé?
– Kaptam egy telefont, hogy háromhetente egy hétig reggelente vezessek egy telefonos játékot. Hú, hát ez nagyon jó, gondoltam. Kimozdulok, elmegyek, és végre magamnak veszek egy nadrágot? Igeen! Akkor kezdtem visszakerülni ebbe a vérkeringésbe. Pont jókor, mert már újra vágytam dolgozni egy kicsit. Addigra csúnya módon minden barátomat szinte kizártam az életünkből, csak a gyerekeknek éltem, csak a családnak. Szerencsére megértőek voltak, majd nekem is annak kell lennem, ha három évig nem hívnak fel…
– Volt egy pont, amikor eldőlt, hogy jó, akkor ez lesz a munkám?
– Inkább olyan pontok voltak, amikor újra és újra megkérdeztem, hogy meddig érdemes nekem az ár ellen evezni. Lehet, hogy el kéne fogadnom végre, hogy igen, nekem ez lesz a munkám.
– De miért eveztél ellene?
– Nagyon sokáig azt éreztem, hogy valami komolyra vágyom. Ez nekem… játék volt. Gyerekkorból átmentett játék. De egy profi már nem játszik, hanem tudatosan, minden részletére odafigyelve dolgozik. Nálam ez mégiscsak ösztönösen működött. Jól éreztem magam benne, de hiányzott a befektetett munka. Egy játékra nem tudsz készülni, jó, elolvasod a kérdéseket, a válaszokat, de ez úgy öt perc. Van olyan ismerősöm, aki azt mondta, a gyerekkorom volt a befektetett munka. Lehet…
– Ha tévésekre gondolok, akár a legismertebbekre is, azt látom, hogy kiszolgáltatottak. És egy idő után elkanyarodnak önmaguktól. Azt mondják, hogy nem vállalnak el mindent, de mindent elvállalnak. Szoktál ilyesmire gondolni?
– Egyre többet… De nem véletlenül mondanak igent. Az életszínvonalukat akarják megtartani. És – vagy? – a hírnevüket. Aztán megindulnak az ösztönös pszichés működések, épülnek az ego védőbástyái, és az ember millió érvet sorakoztat fel, miért is kell ezt most mégis megcsinálnia. De szerintem ez minden szakmában így működik. Persze a döntés felelőssége a tiéd.
– Mi az, amire azt mondanád, hogy hát ezt nem vállalom?
Nóra válaszát – valamint a teljes interjút – az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja február 4-én megjelenő, 6. számából: Exkluzív interjú: Törőcsik Mari Kismamáink Árvai Magdi sokat babázott ezen a héten, hiszen végiglátogatta kolléganőinket – Sziget Hajnit, Dobray Sacit és Szekeres P. Mónikát -, akik két hét múlva új babasorozattal jelentkeznek Országjáró A mi növényeink A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó!
|
Még több az e heti Nők Lapjából:
