Októberben úgy volt, hogy lesz egy Törőcsik Mari-interjúnk. Aztán már hagytuk volna az interjút, inkább azon izgultunk egy emberként, hogy Törőcsik Marink legyen! Szerencsére a színésznő nemcsak hogy felépült, de ígéretét sem feledte – a nyomtatott sajtóban a Nők Lapjának adta első interjúját kollégánknak, Szegő Andrásnak.
– Mari rögtön jön! – mondja az előszobában Maár Gyula, és befelé tessékel a nappaliba. Addig is üljünk le a nagyasztal két oldalán, tanácsolja. Lehuppanok a pamlagra. Világos, tágas szoba, minden szabályos, minden a helyén van. Talán túlságosan is… – Ne is nézzetek itt nagyon körül! – folytatja. – Ez a pesti lakásunk, de az otthonunk Velemben van. Olyan, mint egy szakszervezeti szálló a hatvanas években. Úgy is érezzük magunkat! Hiányoznak a megszokott könyvek, tárgyak. Arra jó, hogy ha Pesten vagyunk, átmenetileg ellakjon itt az ember. Akkor is csak néhány napra jöttünk fel az utazás előtt… aztán… igen… történt, ami történt… Lassan négy hónapja, hogy túszul ejtett a sors bennünket…
***
Éppen azon a napon, amikor felérkeztek, hívtam Törőcsik Marit, és mondtam neki, hogy nagyon szeretnénk róla egy cikket a Nők Lapjába. Egy pillanatnyi csend fogadta a kérést, aztán felkacagott.
– Meg van maga kergülve?! Egy magamfajta csúnya, ráncos vénasszonyt akarnak a lapba?!
– Bocsánat, akkor téves kapcsolás! Én egy időtlenül gyönyörű, ragyogó, örökifjú hölgyet kerestem… Bizonyos Törőcsik Marit…
– Csúfot akar űzni belőlem?! Inkább azt mondja meg, hogy mikor lesz megint valami jó bokszmérkőzés a tévében? Tudja, azt mindig nézem!
– Majd elmondom, de most beszéljünk a cikkről! Tetszik tudni, szoktunk felfedezni a lapban reményteli, fiatal tehetségeket… Tehát, végre fel szeretnénk fedezni Magát!
– Nem vagyok én Amerika! Hagyjon már békén! Értse meg, András, évek óta alig szerepelek, alig nyilatkozom. Nagyon bolond lett már a világ, sok szörnyűség történik! Ezt már nagyon nem szeretem! Ha tehetem, ki sem mozdulok Velemből, nem is nézek tévét, nem is olvasok újságot. Mit mondjak? Csak fanyalogni tudnék!
– Fanyalog, fémnyalog vagy bárminyalog, minden érdekes Magától!
– Bolond ember! Meg nyilván fotó is kéne akkor rólam, azt meg végképp nem akarom! A múltkoriban megnéztem magamat egy nemrég készült filmben. Hát úgy nézek ki, benne, mint az öreganyám…
– … akkor elbűvölő öreganyja lehetett! Csak gratulálni tudok hozzá…
– Ugyan már! Csupa ránc az arcom, hajlott a hátam, egyedül… igen, a lábam még most is elfogadható, de hát hogy néznék ki ott, a sok üde, fiatal színésznő meg mindenféle csillogó sztár után…?
– Túlragyogná őket! Esküszöm!
– Nehéz eset maga! Meg színes képet eleve nem készíttetek magamról. Maximum fekete-fehér képről lehetne csak szó… Vagy csak akkor, ha nagyon jó… Kivételes esetben, kizárólag maguknak… Meg nem venném le a szemüvegemet sem… Képzeljen el egy szemüveges spinét ott, aki vén, mint az országút…
– Nem képzelni, látni szeretném! Na…
– Meg én azt sem engedem, hogy frizurát csináljanak nekem, meg kifessenek! Képzelje, ott ülnék őszen, összefogott hajjal, megfáradt arccal, ráncosan!
– És mikor fotózhatnánk?
– Ki mondta, hogy fotózhatnának!? Szó sincs róla! Szó sincs róla… legfeljebb most az egyszer még… De nem jöhet se fodrász, se sminkes! Csak egy fotós pár percre, és… na jó, jöjjön maga is…
– Mikor? Mikor! Mikor!?
– Mikor… Még sürget is! Figyeljen, András, holnap elutazom néhány napra Amerikába. Elvállaltam, hogy megnyitok kint egy fesztivált… Ha megjövök, a hét végén, felhívom. Még aznap este leülhetünk… De csak akkor! Mert utána, ahogy lehet, húzom is a csíkot vissza Velembe!
Történt ez a beszélgetés tavaly október elején. Aztán másnap, az utazás előtt, ha már úgyis itt volt, elment még egy orvosi vizsgálatra. Vizsgálat közben rosszul lett, elvesztette az eszméletét, sokkos állapotba került. Hetekig izgultunk, hetekig remegtünk, hetekig megválaszolhatatlan volt a kérdés, hogy láthatjuk-e még Törőcsik Marit?
***
Én babrálok egy ülőpárnával, Falus Kriszta a fotómasináját igazgatja a szőnyegre térdelve, aztán ahogyan az ajtóra nézek, látom, hogy ott áll Törőcsik Mari. Nem is tudom, hogy került oda. Nem bejött, nem megjelent, nem bevonult, nem betoppant, hanem ott van, mint valami tünemény, mint valami jelenség. Többször tapasztaltam nála, de soha nem tudtam se megfejteni, még csak megfogalmazni sem. Az ő mágiája a jelenlét varázsa. Ő nem jön, nem megy, nem érkezik, nem távozik, hanem valahol ott van, vagy nincs éppen ott. Ha nincs ott, akkor nagyon nincs ott, ha viszont ott van, akkor mindent betölt, átforrósít, beragyog. Fekete nadrág, fekete póló, piros kendő a hátán. Teste vékony, mégis erővel teli, tartása hajlott, mégis méltóságteljes, karjai még egy sebzett szárnyú madár tétovaságával suhognak, mégis: kézmozdulatai erőteljesek, határozottak, a mosolya viszont egészen különleges. Kedves és átszellemült, pajkos, gyermeki és bölcs. A sokat tudó, sokat megjárt, sokat megélt ember mosolya ez, aki túljutott sok mindenen, de tudja, hogy még van dolga az életben, aki megtapasztalt sok mindent, de csillapíthatatlanul hajtja még valami kiolthatatlan vágy, kíváncsiság, érdeklődés. Aki mindent kitár magából azért, hogy lényének legbensője érinthetetlen maradjon, hogy önmaga lehessen. Amint meglátom, felpattannék, hogy elé mehessek, de int, jelzi, még óvatosabb annál, hogy ne tartson bizonyos fizikai távolságot. Határozott gesztusokkal rögvest átültet az asztal túlsó oldalára. Igen, arról az oldalról kérdezzek, mert úgy tudja őt Kriszta bal felől fotózni. Ugyanis, fűzi hozzá, ez az ő jobbik oldala.
– Drága Hegyi Barnuska, az első filmem, a Körhinta operatőre hívta fel erre a figyelmemet, és tanácsolta, hogy ha tehetem, ezt mutassam. Én ezt megjegyeztem. Meg azt is mondta, amikor először meglátott, hogy kis szemeim vannak!
– Nem! Ebben nem volt igaza. Gyönyörűek a szemei, nagyok, kifejezőek!
– Ne hablatyoljon! Ne udvarolgasson egy ilyen öregasszonynak! Ebben is igaza volt, nekem kis szemeim vannak! Az más kérdés, hogy tudok úgy nézni, hogy nagynak tűnjék! Amikor kamerán keresztül megnézett, kérdezte is, hogy mit csináltam vele, hogy ilyen nagy lett? Mit csináltam? Mit csináltam volna?! Hát ebbe a kicsibe sikerült belesűrítenem mindent, amit szerettem volna kifejezni. Olykor még olyanokat is, amilyeneket nem! Meg azt is mondta Barnuska, hogy a szám sarka olykor úgy tűnik, mintha lefittyedne, ezért egy halvány kis rúzsfolt nem ártana oda. Ezt is megjegyeztem, egyébként semmi kencét nem használok az arcomra. De, látja, nekem az egész pályámon ilyen fantasztikus szerencsém volt! Mindig azokkal az emberekkel hozott össze a sors, akiktől rengeteget kaphattam, tanulhattam, és éppen akkor, amikor arra volt szükségem! Csodálatos, fantasztikus emberekkel! Meg az egész életemben! Nekem olyan nagyszerű szüleim voltak! Anyám nagyon érzékeny és kemény asszony volt. A tökéletes szeretetet és biztonságot adta nekünk a legnagyobb természetességgel. Később, amikor a gyerekeim nevelésénél egyszer nagyon tehetetlennek és tanácstalannak éreztem magamat, megkérdeztem tőle, hogy Te hogy tudtál nekünk ennyire jó anya lenni… Azt mondta erre a badar kérdésre, hogy „mert mindig voltam!”. Igen, ebben az egy mondatban megfogalmazta a lényegét. Ő mindig volt, és most is van, hogy pár éve meghalt. És az Apám is mindig volt, és van… Amikor háború alatt jött egy hivatalos értesítés, hogy meghalt a fronton, Anyám csak legyintett, hogy badarság, Ő nem halt meg! El is hittük neki. És évekkel később egy havas téli estén beállított, és mintha csak az imént ment volna el, leült az asztalhoz… Akárhogy is alakult az életünk, mindig egy család voltunk, mindig összetartoztunk. És most is ugyanezt éreztem a betegségem alatt… Nem is tudom elmondani… A férjem, Maár Gyula szinte beköltözött hozzám a kórházba, a lányom azonnal hazajött Londonból… illetve Olaszországból, mert éppen ott tartózkodtak akkor, a fiam rögtön visszautazott Hanoiból… Ott termett a testvérem is… Igen… Ott voltak velem a legnehezebb napokban, órákban, pillanatokban. Ez rengeteg erőt adott… Megígértem nekik, hogy nem adom fel, hogy küzdök, hogy életben maradok, és igyekeztem tartani magamat az ígéretemhez… Tudja, erről nehéz beszélni, mert nem vagyok a szó liturgikus értelmében vallásos, vagy hívő, de megvan az én mély, személyes vallásom és hitem… És meggyőződésem, hogy – mint később megtudtam – sokan fohászkodtak, imádkoztak, vagy csupán akarták, hogy maradjak életben, hogy talpra álljak, az iszonyatos nagy erőt adott.
***
Hetekig tartott a bizonytalanság, a kritikus állapot, a lebegés, amikor nem lehetett tudni, hogy egyáltalán mi lesz, amikor akár bármi történhetett. Kórházi közlemények, orvosi jelentések, színházi híresztelések, társasági jól és kevésbé jól értesült sugdolózások halmazából próbáltunk tájékozódni, reménykedtünk, vagy csüggedtünk, amikor az egyik este Maár Gyula telefonált. Érdes, recés hangjában kis fény pislákolt, szavaiban rezignált boldogság lappangott.
– Mari üzeni, hogy elnézést, de a közbejött apróságok miatt nem tudott a megbeszélt időpontban felhívni…
– Mari????!!!! Üzent??!! Hát magához tért????!!!!
– Mi az, hogy magához tért?! Már jól le is szidott, hogy miért nem vittem neki cigarettát! És üzeni, hogy, ha kicsit megerősödik, megejthetitek a beszélgetést… Persze, csak akkor, ha még mindig érdekel…
– Gyula! Könyörgök!!!! Alig várom, hogy…
– …azt azért tudnod kell, hogy jó időnek kell eltelnie, amíg erre sor kerülhet… Hónapok, amíg felgyógyul, megerősödik…
***
Most egy szemvillanás alatt felpattan, és kisiet az előtérbe. Mi, spuri, utána! A bejárat melletti asztalon, az üveglap alatt a filmszakma egyik legragyogóbb relikviája, a cannes-i fesztivál Arany Pálmával díjazott művészeinek tablója. Mastroianni, De Sica, Jean Gabin, Belmondo között ott van Törőcsik Mari képe is. Egy villanásnyi az örökkévalóságból… De nem is ezért iszkolt ki, hanem egy bekeretezett képet mutat. A háttérben tucatnyi marcona férfi, elöl egy üres karosszék.
– Ez a Nemzeti Színház műszaki gárdája. Ők küldték nekem a kórházba. Visszavárnak. Csodálatos érzés a képre ránézni. Ebben semmi hízelgés, kedveskedés, udvariasság, ez csak szeretet…
– Az mindig megdöbbentett, hogy a stábtagok, műszakiak, világosítók, kellékesek mennyire szeretik…
– Mert én is szeretem őket. Mert megtanultam a pályám során, hogy a színházban például nincs fontos és kevésbé fontos ember. Ott csak nagyon fontos van! Hogy a varázs létrejöjjön, ahhoz nem csupán nagyszerű színészekre, rendezőkre, hanem nagyszerű jegyszedőkre, nagyszerű kellékesekre, műszakiakra, öltöztetőkre, portásokra, világosítókra is szükség van. Ha csak egy hányavetien végzi a munkáját, hiába az összes többi erőfeszítése, nem jön létre a varázs. Éppen ezért tisztelem, becsülöm őket, talán ezért is tudok mindannyiukkal könnyen hangot találni. Ez nekem nagyon fontos. Egyre fontosabb… Erről ennyit akartam elmondani. És moost üüljünk viissza.
***
Szavait kicsit megnyújtja. Hangjának, ahogy egész lényének sajátos kódrendszere van. Ez adja a csak őrá jellemző egyszeri csodát, varázst, tüneményt. A nyitottságnak és zártságnak, az őszinteségnek és a bujkálásnak, a természetességnek és a stilizáltságnak, az elemi őserőnek és az átszellemült lelki finomságnak valami páratlan együttállását, amely lényege játékának, művészetének, lényének. Koltai mesélte, hogy amikor filmet forgatott Pilinszky Jánosról, Törőcsik Mari végig ott volt a stábbal, a felvétel alatt figyelt, szünetekben pedig kávét főzött, vizet töltött, hamutartót ürített, és jelenléte óriásit segített, hogy megnyíljon az egyébként nagyon szemérmes, magáról csak nehezen beszélő költőóriás. Amikor említettem neki, csak nagyot sóhajtott: „Pilinszky! Ő végtelenül megbocsátó volt mindig! És Tőle tanultam meg, hogy csak akkor tudunk hatni a másikra, ha mi akarunk adni!”
Tóth Ildikó, korunk egyik legnagyobb színésznője mesélte, hogy amikor nemrég látta színpadon Törőcsik Marit, úgy érezte, nem fog tudni többé színpadra lépni, olyan erővel hatott rá játéka, jelenléte. Amikor említettem neki, figyelmeztetően felemelte mutatóujját, és szemrehányó mosollyal fakadt ki: „mondjon, mondjon csak ilyeneket, ha tényleg azt akarja, hogy a lábamat ne tegyem többé a színpadra! Nem gondolja, hogy mennyire begörcsölök egy ilyen szintű dicsérettől?!” Mintha kicsit mindig játszana az életben, pajkosan, komolyan, mintha nem találná egészen a helyét a világ csip-csup ügyei, álságosságai, fonákságai, durvaságai közepette! Mintha a színpadon, filmeken, szerepeiben élné kivételes nagyságrendű alakítások formájában szenvedélyes, vad, zabolátlan életét. Hamvas lobogással a Körhintában, sebzett lélekkel vergődve az Édes Annában, elbűvölő ártatlansággal a Szent Péter esernyőjében, durcás érzékiséggel a Kölyökben, huncut öniróniával az Othello Gyulaházán-ban, elpusztíthatatlan életigenléssel, testetlen lobogással a Szerelemben, érzelmes pajkossággal a Macskajátékban, imbolygó eltökéltséggel a Dérynében, vagy rezignált megbékéltséggel a Száz év magányban. Mind ő volt, a cseléd, a nagyasszony, a művésznő, a parasztlány, az anya, a feleség, a díva, a melós, a diáklány, az öregasszony egyszerre és külön-külön. Mind hiteles volt, mert mindet megélte, és áthevítette valami eredendő, mélységes hit. Hit a szeretetben, az emberségben, valami belülről fakadó szépségben, igazságban. Most, ahogyan kicsit nyújtani kezdi a szavakat, érzem, hogy lassan fáradni kezd. Visszaülünk az asztalhoz. Halvány mosoly fut végig arcán, és jobb kezével megigazítja a haját. Ó, persze, a jobb kéz!
***
December közepén látogathattam meg először a kórházban. A Kútvölgyi intenzív osztályáról pár napja vitték akkor át utókezelésre Veresegyházra, a helyi rehabilitációs intézetbe. Azt gondoltam, hogy egy beteg, megtört nénikét látok majd, ehelyett széles mosollyal szinte kiugrott az ágyból, rögtön tett valami fanyar megjegyzést az öltönyömre, megkínált krémessel, és önfeledten mesélt, forgatásokról, pályatársakról, filmekről, amelyeket minap látott a tévében. Büszkén mutatta a virágcsokrot, amelyet a helyi polgármester hozott neki, elragadtatottan beszélt arról a sok nagyszerű orvosról, nővérről, gyógytornászról, akik visszahozták, visszasegítették őt az életbe, akiknek abszolút szakszerű és áldozatos munkája révén visszajött az életbe. A cigaretta hiányzott nagyon, amiről végleg le kell mondani, meg a jobb kéz volt még probléma, amelybe nem akart visszajönni az élet. Fáradtan, mintegy mementóként csüngött ott az ölében. És ezzel a jobb kézzel most a haját igazgatja. Én lelkendeznék, de ő a szokásos módján lehiggaszt.
– Annyira azért még nem jó, hogy ennyire lelkesedjen!
– De hogy már mozog, hogy használni tudja…!
– Sok-sok-sok órai munka, erőfeszítés, próbálgatás van ebben! De persze ez már egy ragyogó állapot! Ha egy kicsit biztosabb lesz, akkor majd talán fogok tudni autót is vezetni!
– És hova akar ilyen sürgősen menni?
– Hova?! Micsoda kérdés! Hát vissza, a falumba, Velembe! Itt zsong a fejemben ezer izgalmas kérdés: mi van az egyik szomszéddal, mit főzött a másik, milyen a kert, mit lehet kapni a boltban, mi történt a lenti barátnőm kisunokájával, mit mesélnek sorban állás közben a postán?
…és ahogy sorolja a megannyi valóban igen fontos kérdést, egyre inkább biztos leszek abban: Törőcsik Mari végleg és visszavonhatatlanul meggyógyult…
Még több az e heti Nők Lapjából:
