2009. Február 11.

Détár Enikő: Egy kicsit zűrös vagyok!

Az időpont egyeztetése közben pillanatok alatt megtudom, hogy Détár Enikő épp törökülésben ül, hogy egy monológot tanul éppen, azt is, hogy mi van és mi nincs éppen rajta (a részleteket ne firtassuk…), hogy milyen az időjárás feléjük (jó…), hogy milyen újságot olvasott minap (Nők Lapját…), és még jó néhány ehhez hasonlóan fajsúlyos dolgot, csupán azt nem, hogy hol és mikor is tudnánk találkozni. Kicsit zűrösnek érzem.

Szegő András

Néhányszor már találkoztunk. Annak idején egy kolléganőjével készítettem riportot valami éjszakai tévéfelvételen. Az ilyenkor szokásos izgatott nyüzsgés közepette egyszer csak megjelent Enikő retiküllel, sminktáskával, szatyorral – és, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, egy mózeskosárban a néhány hónapos kisbabájával. Letette, aztán időnként vele foglalkozott, időnként a tévéfelvétellel, mikor éppen mi volt a dolga. Semmi blügy-blügyözés, semmi kiborulás, semmi görcs, semmi menekülés a felelősség elől, hanem mindent annyira magától értetődően tett. „Most így alakult, akkor ekként oldjuk meg!” Ez akkor nagyon imponált nekem. Elmesélem. Meglepődik, hogy erre így emlékszem.

– Igen, három hónapos volt Zsebi… Ráadásul császárral szültem, tehát éppen hogy össze voltam toldozva-foldozva, amikor visszavettem a színházban a szerepeimet. Emlékszem, az első próbán egy táncjelenet közben láttam, hogy rémülten figyel az előadás rendezője. Kérdeztem, mi van, valamit rosszul csináltam? Á, dehogy, mondta, csak féltem, nehogy szétessél valahogy tánc közben! Ugyan, ütöttem el a dolgot mosolyogva, de az igazság az volt, hogy valóban feszült, sajgott, hasogatott még minden mozdulat!

– Akkor miért volt annyira sürgős visszatérni? Féltél, hogy esetleg más kapja meg a szerepeidet?

– Pontosan. Bennem mindig volt, van, lesz egy kóros önbizalomhiány… Valahogyan soha nem éreztem azt a biztonságot, hogy valami után nem kell kapni, valamit akár elengedhetek. Akkor sem hittem, hogy én egy akkora ász vagyok, akit majd biztosan megvárnak, amíg majd nagyobb lesz a gyerek. Ezért tértem vissza rögtön a színpadra, majd röviddel később elvállaltam egy meglehetősen sikamlós fellépést a Moulin Rouge műsorán… Én sem voltam benne biztos, hogy éppen ez való leginkább egy kismamának, de arra sem volt garancia, hogy adódik az életben még egy ilyen lehetőség…

– Mit gondolsz: az, hogy a pályád is merőben szabálytalanul alakult, hogy te minden porcikádban más vagy, mint amilyen egy színésznő lenni szokott, mennyiben alakította lényedet, egyéniségedet?

– Sokban. Biztosan nagyon sokban… Nekem valószínűleg mindenért többet kellett tennem, többet kellett bizonyítanom, mindent nehezebben és később értem el. Ebből is adódik, hogy mindenhez tíz körömmel ragaszkodom.

Emlékszem egy másik esetre is. Egy tévéshow vendégei voltunk. A felvétel hajnalig elhúzódott, akkor került sor az ő produkciójára. Előtte ott ült egy sarokban nyúzottan, fáradtan, enerváltan. A sok hivalkodó sztár között szinte jelentéktelennek tűnt. Aztán szóltak neki, felsegítették a pultra, és valami olyan fergeteges táncot adott elő, hogy mindenkit lemosott, mindannyiunkat magával ragadott. Gyönyörű volt, vonzó, erotikus, kacér, elragadó. Pillanatok alatt az egész helyiséget beragyogta. Tudom, hogy a tehetség akár csodákat képes tenni, de ezt így, ilyen közvetlen módon, azóta is alig tapasztaltam.

– Pedig tudod, hogy valójában nem is tudok táncolni? – veti oda pajkosan.

– Ugyan! Ott, az orrom előtt bűvöltél el több tucat embert! Számomra akkor olyan voltál, mint valami buja istennő!

– Ez legfeljebb az igyekezet volt, hogy elfedjem a hiányosságaimat. Meg a rutin. Évekig dolgoztam go-go girlként az éjszakában. Még főiskolás koromban. Nem akartam, hogy anyám tartson el, ez a munka meg adódott. Nappal tanulás, este statisztálás, utána pedig riszáltam valamelyik bárban. Meg időnként konzumáltam pancsolt italokkal. Azt még jobban fizették…

– Kérdezhetek valami nagyon csúnyát?

– Bármit…

– Akkor már miért nem mentél tovább? Miért nem gondoltál arra, hogy esetleg kurva legyél? Azzal lehet, hogy többet kereshettél volna…

– Nem! Ez fel sem vetődött. Gyárilag sem volnék képes rá. Minden zsigerem tiltakozna, hogy azt szerelem, vágy, lángolás nélkül csináljam. Az, hogy időnként megcsapkodták a combomat, még „egye fene”, belefért, de tovább nem! Arra háklis voltam. A másik dolog, ami kizárta, hogy egyáltalán gondoljak erre, hogy nem bírtam volna elviselni, hogy engem kifizessen valaki. Bárki. Hogy kitartott legyek. Hogy megalázó helyzetbe kerülhessek. Huszonötödik éve élünk együtt Karival, ezalatt igazán kialakult egy mély együvé tartozás, bizalom, de ezzel együtt rossz lenne, ha érezném, hogy nem tudom magamat eltartani. Nem azért, mert annyira erős, magabiztos vagy határozott volnék! Igazából egyik sem vagyok, és szeretek gyenge lenni, bizonytalan, határozatlan mellette, de a tudat, hogy képes vagyok gondoskodni magamról, fontos nekem.

Lenyűgöz hevessége, vibrálása, nyitottsága, szenvedélyessége. Ahogyan elérzékenyül, ahogyan elfanyarodik, ahogyan két lábon jár, ahogyan az egekben szárnyal, ahogyan mer elesett lenni és képes kőkeménnyé válni, ahogyan tudja vállalnia önmagát, és közben megőrizni nagy-nagy titkait. És közben döbbenek rá, hogy mennyire hasonlít bálványomra, Barbra Streisandra.

– Barbra? Már az iskolában is mondták rám. Később az is kiderült, hogy életünkben is sok a rokon vonás. Hogy sok hasonló problémával küzdünk…

– Például az apakomplexus..?

– Honnan tudod?

– Csak érzem… Ez a különös érdesség, ez a lappangó szomorúság…

– Tizenhat éves voltam, amikor balesetben meghalt a papám… de… már az is trauma volt, hogy bebörtönözték… Kétéves voltam, és jártam hozzá beszélőre. Ott volt köztünk az az átkozott rács… Aztán szóltak pár perc múlva, hogy vissza kell mennie. Ő elindult a csíkos ruhában, én meg láttam hátulról a széles vállait, az erős járását, és üvöltöttem kétségbeesetten, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt, de vissza sem fordult… Ez olyan pillanat volt, ami egy életre a lelkembe égett.

Vannak pillanatok, amikor egy beszélgetés folytathatatlanná válik. Ez most ilyen. Ülünk dermedten egymással szemben… Mit lehet ezután kérdezni vagy mondani? Hirtelen megrázza magát, és kotorászni kezd a tárcájában. Képet húz elő.

– Ő a lányom, Gigi! Húszéves már, de éppen úgy dúl a szerelem közöttünk, mint pólyás korában. Úgy nevezzük, hogy majomkodunk. Ő sokkal szebb és okosabb. Két egyetemre is jár! Nagyszerű közgazdász lett! Magabiztos, talpraesett, annyira büszke vagyok rá.

Nemrégiben a Macskák egyik előadásán fedeztem fel Enikőt megdöbbenéssel. A sok feleannyi idős Macska között Bambalurinaként ott táncolt, játszott, énekelt, éppen olyan elbűvölően, mint amikor negyedszázada bemutatták a darabot. Ott is volt a karban, és kicsit ki is rítt.

– Néha bennem is felmerül a kérdés, hogy szabad-e még, kell-e még, lehet-e még? Negyvennégy évesen, szűk sztrecsruhában kiállni a színpadra, és ugrabugrálni huszonéves, gyönyörű lányok között? Lefogyni két-három kilókat egy-egy előadásra, belegyömöszölni magamat a hajdani ruhámba, végigmozogni az előadást, aztán másnap sajgó tagokkal ébredni? Ráadásul, bármennyiszer teszem fel a kérdést, mindig arra a válaszra jutok, hogy – nem! Egy túrót, egy francot! Ott az RTL Klub, ott a sok meghívás, ott a Jelenetek egy házasságból című darab, amellyel sikerrel járjuk az országot, és főként ott a család, az élet. Tehát semmi racionális okom. Akkor miért csinálom? Talán ezért. Észrevetted, hogy kicsit zűrös vagyok?