 |
| Fotó: Lábady István |
Lola mára teljesen tisztában van azzal, hogy amikor az anyukák és az apukák elköszönnek a gyerekektől az óvodában, akkor dolgozni mennek. Mára az is tiszta, hogy ez sok mindent jelenthet, mert a felnőttek nem mind egy helyen dolgoznak… De ez nem volt mindig így, Lolám ugyanis nagyon sokáig azt hitte, hogy mindenki anyukája a tévében dolgozik. Hiába mondtam neki, hogy nem így van. Az összes érvemet fölborította, amikor látta Luca anyukáját, (Krizsó) Szilvit, aztán Krisztián anyukáját, (Novodomszky) Évit is a dobozban. „Na ugye, mama! Az ott a Luca anyukája – elemezte a helyzetet hetykén -, látod, mondtam, hogy a mamák a tévében dolgoznak.” De aztán elmúlt a harmadik születésnapja is, és lassan fölfogta, hogy egy anyuka mást is csinálhat, mint a televíziós újságírás. Akkor viszont elkezdődött a végeláthatatlan kérdezősködés: „Mama, a grandma mit dolgozik?” „Kozmetikus.” „És az Erika mit dolgozik?” „Piackutató.” „És a Goti?” „A Goti otthon dolgozik, a kisgyerekeit neveli.” Na, ezen kicsit elgondolkozott… de aztán folytatta: „És Ili néni mit dolgozik?” „Ili néni óvónő, az óvodában dolgozik.” „De az nem lehet, mama – nézett a szemembe nagyon komolyan -, Ili néni az óvodában nem dolgozik, hanem játszik velünk és énekel.” Ez már sok volt neki. Hiába magyaráztam, hogy Ili néninek az a munkája, hogy játsszon és énekeljen, ezt végképp nem volt hajlandó elfogadni. Valahol oda tette a pontot magában, hogy a mama újságíró. És kész. Biztos, ami biztos, úgy két héten keresztül minden reggel megkérdezte, hogy még mindig újságíró vagyok-e. Amikor mondtam neki, hogy igen, még mindig az vagyok, megnyugodott.
| Olvassátok el Lola korábbi történeteit blogunkban! |
Lenyűgöz a gyerekek tiszta logikája. Az a naivan önző szemlélet, amellyel erre a világra néznek. No meg az az egészséges értékrend. Ha tehetném, minden televíziós „személyiségnek” receptre fölírnék egy hároméves gyereket. Az biztos, hogy sokkal több két lábbal a földön álló közszereplőnk, sztárunk lenne. Itt van például ez a díj, amit nemrég kaptam egy szakmai alapítványtól. Kellemes meglepetés volt, nagyon jólesett, de nem volt időm sokat sütkérezni a fényében. (Megjegyzem, hála istennek. Ebben nagyon hasonlítunk a szintén ebben a szakmában dolgozó öcsémmel: jobban bírjuk a kritikát, mint a dicséretet.) Lolát ugyanis tökéletesen hidegen hagyja a szakma elismerése. Nem törődik sem nézettségi mutatókkal, sem példányszámokkal, és az exkluzív interjúk sem érdeklik. Lolát egy valami érdekli: hogy este nyolc és fél kilenc között az ő mamája meséljen neki elalvás előtt. Azon a bizonyos szombat estén azonban, amikor a mama csillogó fekete estélyi ruhába bújt, magas sarkú cipőt húzott és kisminkelte magát, a daddy mesélt neki. Persze, az is jó, de nem annyira. Mert, először is, a daddy angolul mesél, márpedig most éppen nem az angol a kedvenc nyelve. Másodszor, daddy valahogy nem éli bele magát a sztoriba úgy, mint a mama. Daddy inkább fejből mesél jól, a Három Kismalacot… hát, hogy is mondjam, olyan, mintha unná egy kicsit… Szóval se mamamese, se mamapuszi elalvás előtt. Ezt jelentette a lányomnak a díjátadó. Másnap reggel aztán extra korán ébredt, közvetlen közelről ellenőrizte, hogy letöröltem-e a sminkemet, és követelte azt a szobrot, amit előző délután, még indulás előtt megígértem neki. A reggeli tejeskávé közben végignéztem, ahogy Lola konyharuha-szoknyába és törülköző-fátyolba öltözteti a díjamat, az emlékplakettet meg a falnak támasztja, mint egy tükröt. Mit neki szakmai elismerés! Ültünk a nappali padlóján, frottírköpenyben, gyűrött arccal, és a kisplasztikát öltöztettük. És tudják, mit? Akkor és ott nem lehetettünk volna boldogabbak.
Szeretném, ha még sokáig tartana földközelben ez a mi kis emberünk. És ha még sokáig fönnmaradna az ő naivan őszinte világa. Abban viszont csak reménykedni tudok, hogy néhány év múlva, amikor majd már szívesebben játszik a barátnőivel a szobájában, mint a szüleivel a nappaliban, azért még lesznek olyan pillanatok, amikor átölel, ellenőrzi, hogy lemostam-e a sminkemet, és megkérdezi: mama, mesélsz arról, milyen volt, amikor még kicsi voltam és azt hittem, minden anyuka a tévében dolgozik? Ki tudja, talán fölolvasom majd neki ezt a cikket. És jól beleélem magam.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja február 11-én megjelenő, 7. számából: Lady Diana Kisfüzet: Kivirágoztunk Az első találkozás Ott voltunk… A heti szerkesztő, Papp Diána ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
 Még több az e heti Nők lapjából:
• Lady Diana: A szerelem egy hercegnőnek is fáj » |
