– Mit olvas mostanában?
– Szeretem Vekerdy Tamást, Feldmár Andrást, Popper Pétert, de minden fontos meccs előtt és után pár hétig könnyebb dolgokat olvasok. Most épp egy fantasztikus regényt. Egy kicsit más a befogadóképességem a meccsek közeledtével.
– Nem fél, hogy szétrázza a fejét az a sok mázsás pofon?
– Nem, azzal semmi gond nincs. Arról van szó, hogy ilyenkor csak a mérkőzésre koncentrálok, és nagyon nehezen tudom magam kizökkenteni ebből az állapotból, a meccs után is. Három-négy hét kell, mire visszatérek saját önmagamhoz.
– Mit szól ehhez a család?
– Megszokták, normális. Tulajdonképpen majdnem itt is vagyok, olyan kilencvennyolc százalékban, azt a maradék kettőt ismerik, akceptálják.
– A profi boksz nagyon kemény világ. Hogy bírja a szervezete?
– Most bekaptam egy fertőzést, ez elég rossz, de amúgy minden rendben. Persze az ízületeim néha fájnak, könyök, váll, ez-az recseg-ropog, de ezzel megtanultam együtt élni, nem foglalkozom vele.
– Nyolc éve szerződött egy nagyon komoly német profi klubhoz, ami hosszú idő. Amikor elkezdte, erre számított, vagy többre, másra?
– Nem emlékszem, mire számítottam annak idején. Világbajnok akartam lenni, ez sikerült. Talán anyagilag kicsit kevésbé jött össze, mint szerettem volna, illetve a németországi elismertségem sem olyan, mint amilyen lehetett volna. Egyszer a szemükre is vetettem ezt egy újságcikken keresztül… Meg is orroltak rám. De nekik rám van szükségük, nekem meg rájuk, megtűrjük egymást.
– Nem sztárolták eléggé?
– Nem csináltak velem semmit. Látták, hogy jól bokszolok, és kész. Az igaz, hogy elfogadtak a kinti tévék is a fő programban közvetített meccsekhez. Ehhez minimum nehézsúlyú világbajnoknak kell lenned, vagy világbajnoknak, de akkor beszélj németül. Én elég jól megtanultam a nyelvüket.
– Hány éve dolgozol kint?
– Nyolcadik. Eleinte nem nagyon érdekelt a nyelv, azóta eredt meg a nyelvem németül, mióta megismerkedtem a feleségemmel.
– Milyen kint élni?
– Hamburgban jó, szép, tiszta a város, fegyelmezettek az emberek, nyugodt az egész. A harmincas táblánál mindenki harminccal megy, és nincs korrupció. Ott akkor is megbüntetnek, ha téged Erdei Zsoltnak, vagy akár Boris Beckernek hívnak.
– Végleg ott tudna maradni?
– Nem.
– Ez gyors válasz volt.
– Más ország, nem az én mentalitásom. Magyarnak születtem, itt nőttem fel, nem tudok máshol élni.
– A felesége viszont hajlandó volt ide költözni.
– Ezzel is óriási szerencsém van. Ő sokkal mozgékonyabb, mint én.
– Ön mit szeret Magyaroszágban?
– Nem tudom, egyszerűen itt vannak a gyökereim.
– Melyik részt tartja szűkebb hazájának?
– Pesten születtem, tízéves koromig Dunakeszin laktam, aztán beköltöztünk Újpestre, laktam Káposztásmegyeren, a kilencedik kerületben.
– Hogy került ide, Fótra?
– Ide költözött az anyukám, én meg utánajöttem, hogy ne legyünk túl messze egymástól.
– Jóban van egymással a felesége és az anyukája?
– Persze. Vannak azért súrlódások is, de ez természetes. Legalább nem unalmas.
– Erdei Zsolt életében nem sok minden lehet unalmas, bár sok az állandóság. Például, hogy eddig veretlen világbajnok.
– Ezt jó lenne végig megőrizni.
– Meddig szeretne bokszolni?
– Pontosan tudom, mikor fogom abbahagyni, de még nem verném nagydobra.
– Mai fejjel is a ringet választaná?
– Nekem találták ki. Ez volt a nagy lehetőség, amire rátaláltam, és ki is aknáztam.
– Miben jobb a többieknél?
– Nem tudom. Gyors vagyok és technikás. Sok éve csinálom már.
– Csinálják többen is egy ideje, de csak kevesen lesznek profi világbajnokok.
– Szorgalmas vagyok, keményen edzek. Ehhez jönnek az adottságok, jól látok a szorítóban. Ennyi. Igazából nem tudom.
– Tanítaná az ökölvívást?
– Ha abbahagyom az aktív bunyót, pihenek egy ideig, aztán valamit kitalálok. A magyar boksznak szüksége van rám. Ezt nem nagyképűségből mondom, de talán tudok segíteni.
– Sokan nem értik, mi a jó abban, hogy véresre püföli egymást két izmos férfi. Pofonokon kívül mit kap az a gyerek, aki lemegy az ökölvívóterembe?
– Ez a sport tisztességre nevel. Az edzésen fegyelmet tanulnak a gyerekek, megtanulják tisztelni a másikat, nem kallódnak el az utcán, és ha megszeretik a bunyót, akkor kötéllel se lehet visszatartani őket az edzésről. Ez nem verekedés, ez tulajdonképpen az ököl művészete. Harcművészet. Persze kemény, néha vérzik az orrunk, kapunk egy monoklit, de alapvetően játék az egész. Nagyon fair játék. Inkább legyenek bokszolók, és ott vezessék le az energiájukat az emberek, mint hogy fegyverrel a kezükben rohangáljanak.
– Hogy képzeli az életét a profi boksz után?
– Horgászni fogok. Most is eljárok mindenfelé. Legutóbb oda-vissza ötszáznegyven kilométert vezettem, hogy lemenjek egy kicsit csukázni Somogyba. Nyilván lesznek vállalkozásaim, amiket vezetnem kell. Ezek persze nem vihetik el minden időmet, mert a bokszot sem akarom otthagyni, edzősködni szeretnék.
– Saját fia, Viktor, szintén ökölvívó lesz?
– Azt csinálja majd, amihez kedve lesz. Nyugodtabb lennék, ha más sportágat választana, az enyém néha nagyon kemény kenyér, de majd kiderül, ő mit akar. Az alapokat biztos megtanítom neki. Ha kipróbálja, és úgy érzi, hogy bajnok akar lenni, úgyse lehet kiverni a fejéből. Ha más típus, elég, ha csak belekóstol.
– Hogy néz ki önnél a pihenőidőszak?
– Reggel futok egy-másfél órát, aztán erősítgetek egy kicsit. Naponta legföljebb egyszer edzek. Nem viszem túlzásba. Gyakran lejárok focizni egy-két órát, abba is jól meg lehet izzadni. Amikor kiderül a következő meccs időpontja, általában tíz héttel a bunyó előtt visszatérek Hamburgba, és elkezdődik a kőkemény felkészülés. De előtte két héttel már naponta kétszer edzem.
– Gyönyörű ez a fóti ház. Gondolt arra, hogy ilyen szép otthona lesz?
– Gyerekkoromban nagyon csórók voltunk. Itt mindent a saját erőmből hoztam létre, adósság sincs rajta.
– Sokat segít a családjának?
– Amennyit kell. Három testvérem van – két húgom és egy nővérem. Leginkább akkor fordulnak hozzám, ha el kell intézni valamit.
– Nem gondoltam volna, hogy a leghíresebb magyar ökölvívó, a veretlen bokszbajnok három lánytestvér mellett nőtt fel.
– Nem volt veszélyes. Igaz, hogy az anyukám el is kényeztetett. A nővérem hat évvel idősebb nálam, viszonylag hamar elköltözött otthonról. A két húgom tíz és tizenegy évvel fiatalabb nálam. Ha mostanában szemtelenkednek, meg is mondom nekik, hogy nemrég még pelenkáztam őket! Tényleg sokat foglalkoztam velük, játszottunk. Most már ők is felnőttek…
Kollégánk Madár feleségével, Arabellával is beszélgetett. A vele készült interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja február 18-án megjelenő, 8. számából: Ki (lesz) az ajtó mögött? Gardróbtúra Hm! Ez egy Stroganoff-bélszín A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
