Egyből kiesik a kezemből a papír, amelyre a kérdéseimet felírtam, hiszen kit érdekelnek már a rádiós poénok, kulisszatitkok, celebek allűrjei és egyebek, itt most egy a fontos, a legkisebb Harsányi. De miért nem hallott erről eddig senki? Miért ez a nagy titkolózás? Most jutottak túl a mágikus első harmadon?
– Nehéz kérdés ez egy férfinak, de hol is tartotok a kilenc hónapnyi időszámításban?
– Négy hét múlva szülünk…
– Na de… hol bujkált eddig a kedvesed? Minden rendes sztárbaba már a terhesség második hónapjától a címlapokon feszít, és pózol az ultrahangképeken.
– Úgy látszik, mi mások vagyunk. És különben is, nem mutiba készült. Még a rádióban sem mondtam senkinek.
– Miért kell ennyire rejtőzködni?
– Pár éve kicsit besokalltam a médiától. Nem történt semmi eget rengető, csak a szokásos. Mondtam valamit, aztán nem az jelent meg az újságban. Megismétlődött egypárszor, aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem mondok semmit. Azzal sem tudok mit kezdeni, ha felhívnak egy bulvárújságtól, hogy éppen mi történt velem. Én pedig elkezdem mesélni, hogy így meg úgy, közbevágnak: valami érdekesebbet. Leestem a metróról, szakítottam, szerelmes lettem… Mire széttárom a karom, akkor inkább hagyjuk.
– De a babavárás igazán érdekes téma.
– Ennyi titkolózás után már én is azt gondolom, hogy lehet egy picit mutatni magunkból. Nehéz dolog a két véglet között lavírozni, ajándékot is vinni, meg nem is, de azért megpróbálom. Igen, most már merek beszélni arról, hogy apa leszek.
– Fiús vagy lányos apa?
– Fiús – és Levente arcán szinte elömlik a mosoly. Bár nem mondja, de lerí róla a büszkeség. Fiús apák arcán látni hasonlót. – Természetesen mi is úgy voltunk vele, hogy mindegy, milyen nemű, csak egészséges legyen. Abban egyetértettünk, hogy ha fiú lesz, legyen Nándi, a lánynéven meg van időnk gondolkozni. Ám hamar kiderült, hogy fiú, és biztos, hogy imádtam volna, ha lányom születik (és remélem, ebben lesz is részem), de azért egy apuka mégiscsak többet tud adni a fiának, mint a lányának. Sok minden könnyebben megy majd, a közös hang meg ilyenek. Hát nem?
– Otthon már teljes a riadókészültség?
– Nagyon kemény a projektterv, a kedvesem szorgalmasan vezeti, hogy mit kell még megvenni, megcsinálni, elintézni. Olyan ez, mintha utaznánk. Tudjuk, hogy mikor kell felszállni a gépre, most pedig visszaszámolunk. Megvannak a kisruhák, a babakocsi, kész a gyerekszoba, a jövő héten jönnek a bútorok. Hihetetlenül izgalmas az egész.
– Világoskékben úszó sarok lett a lakásban?
– Ó, külön tender volt, hogy kik kerülhetnek a gyerekszoba falára. Kisvakond volt a legtutibb befutó, két motívumot is megnyert. Ott feszít egy kis öntözőkannával meg Pillangó Petivel. De körülötte az egész erdő, fák, virágok, Kukac Karcsi, külön napmotívum – mint apuka megtestesítője –, természetesen a hold is – mint az anyukáé –, és hát minden mosolyog, minden pozitív.
– Ilyen „mosolygós” volt a hangulat, mikor megtudtad, hogy apa leszel?
– Pontosan emlékszem a pillanatra. Éppen meggyes pitét csináltam, és szóltam a kedvesemnek, hogy a magozással kicsit részt kellene venni a szakmai részben. Leült, magozta a meggyet, megmosta a kezét, aztán megtörölte, és sírni kezdett. „Többen vagyunk, mint kettő” – mondta. Nagyon aranyos volt. Én meg folytattam a magamét: „Jó, akkor a pitét még megcsinálom, meg kell ezt rendesen tanulni.”
– Semmi elbizonytalanodás?
– Nagyon jól ki van találva ez a kilenc hónap. Mikor megtudtam a nagy hírt, csak az örömet éreztem. Aztán persze el kell gondolkodni, hogy miként is lesz, szoba, bevásárlás, élet… na de jól van, ráérünk, van még kilenc hónap. Aztán a negyedik hónapban végigvettük, hogy miként is kellene szülni, pár hónappal később, hogy milyen legyen a gyerekszoba, kiságy, babakocsi… lassan egészen megbarátkoztunk a gondolattal.
– Ilyenkor óhatatlan, hogy ne készüljön számvetés az életről.
– Nagyon sok kérdés felmerült bennem, ez szerintem természetes. De a válaszok teljesen egyértelműek voltak mindig. Aztán amikor meghallottam a szívhangját, letisztult körülöttem minden. Igen, most már apa leszek, ez és ez lesz a feladatom. Például meg kell tanítanom horgot kötni, zongorázni, és jaj, el ne felejtsek Barcelona-mezt venni neki… Rájöttem: egyszer azt kell mondani, hogy most már ezen az úton megyek tovább.
– A rádió, tévé, Korda György marad?
– Akár ebben a sorrendben, mindegyiket szeretem, főleg Gyurit. Egyébként mindig vannak terveim, ha holnap azt mondanák, hogy köszönjük, ennyi volt, nem esnék kétségbe, dolgoznék tovább, csak mást. Soha nem máról holnapra élek.
– Pedig a tévében ezt látjuk. Ma az egyik arc, holnap a másik.
– Mindig olyan, amilyet az épp aktuális műsor megkíván, mert én általában műsorra szerződöm, ez némi könnyítést jelent. Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy majdnem megkaptam egy műsort, aztán valami miatt mégsem jutottam munkához. Már régen nem érdekel, hogy kit milyen érdekek fűznek egy-egy produkcióhoz, én csak teszem a dolgom, és csinálom, amit szeretek.
Egyébként azt látom, hogy nagyon kevés eredeti személyt engednek dolgozni a médiában. Műsorok születnek és halnak el, melyekhez találnak arcokat, akiket mire megismernénk, már el is tűntek. Mennyiségi tényezők léptek a minőség helyére.
– Neked soha nem kellett alkukat kötnöd?
– Dehogynem, abban viszont szerencsés vagyok, hogy nem kellett nagyon eltávolodnom a saját szoftverem alapprogramjától, mindig azt űzhettem, amit szeretek, aminek tanultam. Úgy is mondhatnám, ugyanolyan „hülye” vagyok vasárnap este a tévében, mint hétfő reggel a rádióban. Nem kell megjátszanom magam, szerepekbe belepasszírozódnom.
– Mit mondasz majd a fiadnak, ha azt mondja: apa, a médiában szeretnék dolgozni!
– Azt, hogy igyál még egy pohárral! Nem hinném, hogy szerencsés, ha ugyanabban a szakmában dolgozunk. Persze ha nem tudom szavakkal megértetni vele, akkor lefizetem. Nyilván szeretnék példakép lenni, utat mutatni, de úgy, hogy aztán önállóan döntsön, és a saját életét élje. Szóval láthatod, vannak elképzeléseim a nevelést illetően. Mondhatni, remekül megy ez nekem. Legalábbis fejben.
