Kicsit feszülten készültem az interjúra. Tudtam, hogy valamit meg kell kérdeznem, mert muszáj, mert tele van vele a sajtó, pedig igazából nem is lényeges. És különben is: annyi minden másról lehet beszélgetni, miért kellene még nekem is Szonját zaklatnom?
– Látom, és olvastam is rólad a sajtóban, hogy most jöttél haza külföldről.
– Egyik szemem sír, a másik nevet – vágja rá, én meg elkezdek félni: rosszat kérdeztem? De nem. – Muszáj a télből picit elmenni, muszáj feltöltődni. A színésznek a tapasztalatból kell építkeznie, mindenből, amit máshol is lát: kultúrából, emberekből, tájakból. Ezért szeretnék minél többet utazni: most Balin voltam, ami igazán különleges hely, de nem azért, mert harminc fok van, és csodálatos az óceán. Az emberek különlegesek: rizsföldes, dzsungeles, pálmafás tengerparton élnek, és nekik ez a világ legtermészetesebb dolga, nincs is összehasonlítási alapjuk. Borzasztó szegénységben, útszéli kunyhókban laknak, gyakorlatilag a vallásuknak élnek: arra költenek, hogy a kertben álló szentély a legszebb legyen. És egytől egyig mosolyognak, ami hihetetlen erőt adott nekem is. Ők egyszerűen pénz nélkül, minden nélkül lépnek ki az utcára, de kedvességükkel saját életüket is szebbé teszik, sőt másokét is. Nekik ez a természetes. Irigylésre méltó.
– Miért, velünk szerinted mi a baj?
– Nos, szerintem mindig abból indulunk ki, hogy „bal sors akit régen tép” – benne van a Himnuszban. Így nehéz jókedvűnek lenni. Persze minden közösségnek és kultúrának megvan a maga nehézsége, de ezekből tanulni és építkezni kell. A hozzáállás sokat számít: ha bemegyünk a közértbe, és rámosolygunk az eladóra, azzal megsimogatjuk a lelkét; engem is boldoggá tesz, ha adhatok egy mosolyt.
– Színészként mit tehetsz még?
– Megpróbálom elfeledtetni a napi vagy akár heti és havi gondokat: jólesik, amikor előadás után felhívnak, és elmondják: három órára megfeledkezhettek mindenről, fel tudtak töltődni a színházban.
– Téged is megújít, feltölt a munkád?
– Hogyne! Minden szerep, helyszín, kolléga és rendező más. Egy-egy szerep miatt újra és újra tudok ujjongani.
– Az orosz irodalomért is rajongsz, mész is nyáron Szentpétervárra…
– Igen, már alig várom! Dosztojevszkij… Ő élete nagy részében ott élt, és ott is van eltemetve. Hozzá vezet majd az első utam, bár tulajdonképpen a nyári opera- és balettfesztiválra megyek. Oroszirodalom-fanatikus vagyok, és már nem tudom tovább húzni, hogy saját szememmel lássam, milyen utcákon mászkáltak az általam megismert szereplők és a kedvenc íróim. Fontosnak tartom a tanulást, a fejlődést. A szakmámból kifolyólag is életem része az irodalomismeret, és az is innen fakad, hogy figyelem az embereket. Szeretnék egyre jobb lenni.
A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában. Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu
