Az építészmérnökként végzett Izsák Lilit a színházi világ egyik legfiatalabb jelmez- és díszlettervezőjeként tartják számon. A huszonhét éves lány máris felkapott szakembernek számít, jelenleg is hat különböző előadáson dolgozik párhuzamosan. Munkáit a letisztult, egyszerű formák jellemzik, ami nem csoda, hiszen évekkel ezelőtt egy olyan darab hatására döntötte el, hogy a pályára lép, melyben sem díszletet, sem jelmezeket nem használtak az alkotók.
– A múlt héten Csákányi Eszter volt a Sztárváltó vendége, aki azt kérdezte tőled, milyen érzés építészként hisztis színésznőket öltöztetni.
– Tulajdonképpen nem nehezebb, mint huszonhét éves nőként egy csapat férfi díszítővel vagy kivitelezővel elfogadtatni magam. Az biztos, hogy türelem kell hozzá, és nem árt, ha az embernek van egy kis pszichológiai érzéke. Amikor egy Kossuth-díjas színésznővel állok szemben, aki harminc éve van a pályán, türelmesnek és elfogadóbbnak kell lennem, alázattal kell viseltetnem iránta. Azt
tapasztaltam egyébként, hogy az idősebb színészek zöme remekül kijön a díszlet- és jelmeztervezőkkel, és néha nagyobb tisztelettel viseltetnek velünk szemben, mint a fiatalok.
– Ki nehezebb eset, a színész vagy a színésznő?
– A nőkkel kicsit nehezebb. Nekik fontosabb szempont, hogy magukat előnyösebbnek, szebbnek lássák, mint férfi kollégáiknak. Gyakran kompromisszumra kell törekedni: át kell alakítani a ruhákat, de ez természetes. Én sem szeretném, hogy olyan jelmezben legyenek, amelyben nem érzik jól magukat az előadás alatt. Akár a produkció rovására is mehet, ha egy színésznő „nem találja magát” abban, amit a színpadon visel.
– Építészként végeztél. Mi volt előbb, a színház szeretete vagy a vizualitás iránti vonzalom?
– Egyértelműen a vizualitás iránti érdeklődés. Építész tervezőművész szakra jártam, és csak az egyetem utolsó két évében kezdtem el színházzal foglalkozni. Már akkor kaptam munkaajánlatokat, melyek később egyre sűrűsödtek. A diploma után volt egy pont, amikor elgondolkodtam rajta, hogy elkezdek a szakmámban dolgozni, de akkor találkoztam Ascher Tamással, aki látta a munkáimat, és arra ösztönzött, hogy maradjak a színházi vonalnál. Azóta annyi munkám van, hogy fel sem merül, hogy ne ezt csináljam.
– Emlékszel, hogy mi volt az a színházi élmény, amely meghozta a kedved a pályádhoz?
– A Krétakör előadásában a Siráj című darab nagyon nagy hatással volt rám. Díszlet nélkül, üres térben, civil ruhákban játszottak a színészek. Megdöbbentő élmény volt, hogy így is működhet egy előadás. Akkortól kezdett foglalkoztatni a díszlettervezés.
– Milyen stílus lett végül jellemző rád?
– Az üres, tiszta tér, a funkcionális minimáldíszlet. Ez valószínűleg építészmentalitás. Arra törekszem, hogy a látvánnyal ne „múzeumot” hozzak létre, hanem megpróbáljam valahogy a modernitást párosítani a klasszikus értékekkel. Izgat, hogy a színházban miként lehet megjeleníteni a mai világképet. Akkor jó egy tér és egy ruha, ha abból már semmit nem lehet elvenni, de ezt a minimalista megközelítést csak iszonyatosan pontosan és átgondoltan szabad használni. Nehéz
feladat, de azt hiszem, nem is tudnék máshogy gondolkodni. Nem érzem jól magam túldíszített közegben.
– Csákányi Eszter ugyanolyan hangsúllyal említette a nevedet, mint ahogy a rendezőkét szokás. Már a próbák elejétől fontos alakítója vagy a darabnak?
– Még az olvasópróbák előtt megkapom a darabot. A rendezővel rengeteget beszélgetünk, folyamatosan együtt gondolkodva alakítjuk ki egy mű karakterét. Abban a darabban, melyben Eszterrel dolgozunk, különösen fontos, hogy konzultáljon a színész, a rendező és a jelmeztervező.
A hét asszonyában hét különböző karaktert és a hozzájuk tartozó ruhákat kell megalkotnom. Eszterrel borzasztó jó együtt dolgozni, ugyanis nagyon nyitott személyiség.
– Mennyit foglalkozol a munkáddal? Nem kaptál még „színházmérgezést”?
– Jelenleg hat különböző produkción dolgozom egyszerre, és gyakran munka után is beülök egy-egy előadásra. Ha az ember teljes lendülettel csinálja a szakmáját, nagyon kevés szabadideje marad. Néha azért jólesik mással is foglalkozni. Időnként nekem is muszáj valahol feltöltődnöm: kiállításra, koncertre járnom, beülni a barátaimmal valahova, s ha tehetem, szívesen teszem ezeket külföldön is.
Odafigyelek arra, hogy ne zárkózzam be teljesen a színházi világba. Éppen azért örülök, hogy építész szakon végeztem, mert ez afféle polihisztorszemléletet adott, így egyszerre vagyok kicsit képzőművész, mérnök vagy éppen művészettörténész. Olyan képzést kaptam, amely felerősíti bennem azt a hangot, hogy másra is nyitott legyek.
– Kinek adod át a Sztárváltó képzeletbeli stafétáját, és mit kérdezel tőle?
– Gigor Attila filmrendezőnek adom át a stafétabotot. Mostanában nagyon sokfelé utazik A nyomozó című filmjével, nekem pedig az lenne a kérdésem, hogyan fogadják őt ezeken a helyeken, és értik-e film nyelvét külföldön.
Fotók: Gáti András
