Stohl András és Südi Iringó: Csak a parketten vibrálnak?

A táncosnő

Testhezálló fekete ruhában érkezik, melyet egy hatalmas virág alakú dísz tesz izgalmassá a mellpánt körül, ha jól emlékszem, a jobb oldalon. A kávéházban tartózkodó férfiak tekintete az asztalig követi. Pár másodpercig én is fontos embernek tűnök az irigy pasik szemében, hiszen ez a jelenés engem üdvözöl. Később konstatálják, hogy magnó mellett beszélgetünk, ezért úgy döntenek, nincs még veszve minden. Az se csügged közülük, akinek nem tűnt föl, hogy nem randevú, hanem interjú zajlik. Látom a szemükön, hogy szerintük Iringó, a vágy titokzatos tárgya nálam jobbat érdemel. Ebben igazuk van, de nem erről beszélgettünk. 

– Nem volt könnyű időpontot egyeztetni. Sokat dolgozik?

– Szerencsére. Csak azt sajnálom, hogy Andrással nem tudunk fellépni.

– Tehetséges táncos lenne?

– Nagyon. Jó érzéke van hozzá, agya meg különösen. Ha valaki nap mint nap az eszét használja a megélhetésért, az a táncban is látszik.

– És milyennek találja Andrást a magánéletben?

– Három hónapig dolgoztunk egymással, de semmit sem tudok róla. Mindössze annyit, hogy tökéletesen beleéli magát mindenbe, amit csinál. A táncparketten a pároknak vibrálniuk kell. Csak így lehet jót teljesíteni. A zene, a mozdulatok kihozzák a táncosokból azt az érzést, amely a nézőkkel elhiteti, hogy valódi érzelmeket, szenvedélyeket látnak. Andrással ez nagyon ment nekünk. De ahogy lejövünk a táncparkettről, ennek vége.

– András jó színész, tánc közben érzelmeket játszik. Sosem volt olyan, hogy már-már elhitte, amit tánc közben sugárzott ön felé?

– Nem, mert az edzőteremben másképpen működünk, másra figyelünk. A lépésekre, a zenére, arra, hogyan segítsük a partner munkáját. Az érzelmek a fellépés két percében áradnak. András igazi úriemberként viselkedett végig a három hónap alatt.

– Ez kétszereplős játék, azt is fontos, hogy önből mi sugárzik.

– Nagyon tiszteltem. Pontosan értettük a kettőnk viszonyát, egyetlen másodperc félreértés sem volt köztünk. Egyébként nem is jó együtt dolgozni valakivel, akivel munkakapcsolatnál több köt össze.

– A táncosok között sokan az életben is egy párt alkotnak.

– Ritkán működik, bár van kivétel. Nekem is volt egy hosszú kapcsolatom az egykori táncpartneremmel. Nagyon nehéz a szerelmünkkel dolgozni, mert ha valamin próba közben összeveszünk –  egy rossz mozdulaton, bármin –, a feszültség bennünk marad, akkor is, ha hazamegyünk. Amíg jártunk, folyton veszekedtünk, amikor szakítottunk, kiderült, hogy így a tánc is jobban megy, ráadásul jó barátok is lettünk.

„Az érzelmek a fellépés két percében áradnak” – így volt ez a Szombat Esti Lázban is

– Most egyedül él?

– A szüleimmel, de a magánéletemről nem szeretnék beszélni. Ezzel már megégettem magam.

– Nem könnyű megtalálnia az igazit annak, aki folyton dolgozik.

– Esetleg a fellépéseken tudok megismerni új embereket, de ritkán maradok bárhol is a bemutató után.

– Milyen a heti beosztása?

– Hétfőn, szerdán, vasárnap a saját iskolámban tanítok. Keddre teszem a pesti tánctanítást, ezek négy-nyolc alkalmas tanfolyamok. Csütörtök-péntek-szombat a hétvége nálam. Ha nincs fellépésem, ilyenkor tudok pihenni, kikapcsolódni.

– Hogy kapcsolódik ki?

– „Punnyadós” típus vagyok, nem aktív pihenő. Nagyon szeretek aludni, csak úgy lenni, szaunában ücsörögni. Visszamegyek „gyerekbe” – eszem, alszom.

– Ezért nem vágyik még saját gyerekre?

– Még nem értem meg rá.

A színész

Megbeszéltük, hogy a Nemzeti Színházban találkozunk, próba után. Pár perccel korábban érkezem, így a parkolóban pont szembejön velem Stohl András. Valamilyen mázas cserépedénnyel igyekszik a kocsija felé. Köszönök, udvariasan viszonozza, még nem találkoztunk. Óvatosan megkérdem, vajon tudja-e, miért loholok utána. Fogalma sincs. Amikor rájön, hogy interjút beszéltünk meg, kicsit csalódott, majd gyorsan átszervezi a délutánját. Visszamegyünk a színházi büfébe, és beszélgetni kezdünk. A szerelemről. Nem vagyok biztos abban, hogy ez erre a legmegfelelőbb pillanat. Néhány dolog mégis kiderült, ami kizárólag az ő érdeme. 

– Sok színész szerint az előadáson kötelező „beleszeretni” a partnerbe.

– Ez a táncra is érvényes. Amikor táncoltunk, férfiként is imponálni akartam, hogy Iringó, a partnerem még jobb, még odaadóbb, még hitelesebb legyen a parketten. Szerintem ő is mindent elkövetett. Ugyanezért. Akár keringőről, akár tangóról van szó – szándékosan említek két szélsőséget –, egy történetet adunk elő egy férfi és egy nő között. Amikor egy bulin lassúzol valakivel, az a szeretkezéshez hasonlít, vagy a felkészüléshez, hátha az lesz belőle. A versenytánc pedig szerintem olyan, mint a pornó. Minden mozdulat be van állítva, utána a szereplők felállnak, és mennek a dolgukra. A színpadi táncos inkább megmutatja, hogy kívánja a másikat, mintsem átéli.

– Esett szerelembe színpadi partnerével?

– Soha. Főiskolás koromban szerelmes voltam egy színésznőbe, játszottunk is együtt, de nem a szerep miatt szerettem. Olyan van, hogy egy jelenet közben úgy érzem, hű, de jó nő, de amikor vége az előadásnak, nem úgy megyek haza, hogy a partnernőmre gondolok.

– Olyan, mint egy katona. Amikor kérdezek, válaszol, ha műsorvezetőt játszik a tévében, trendi ruhás konferansziévá alakul, amikor kommandóst egy sorozatban, elhiszem, hogy félnek öntől a terroristák, a színpadon bármivé átlényegül…

– Ezt még sosem fogalmazták így meg. De jó. Katona vagyok, parancsra élek.

– Parancsra él, ha nincs kommandó, elmegy az erdőbe vadászni, boldogult úrfi korában pedig felült a motorra…

– Megvan még a motor. Úgy működöm, mint a japánok. Robotolnak, mint a gépalkatrészek, aztán lemennek a karaokebárba, és üvöltik a Beatles-slágereket. Nekem az erdő a Beatles. Vagy csak ülünk egy vidéki kocsmában a civil barátaimmal, akiknek fogalmuk sincs arról, mivel foglalkozom, nem is láttak még színházban, sörözgetünk, játszunk a féloldalas biliárdasztalon, ahol tök mindegy, hová megy a golyó. Ott igazán jól érzem magam.

– Itt a Nemzeti Színházban nem?

– De, csak itt nekem ez a dolgom. Az a nagy szerencsém, hogy élvezem, amit csinálok. A színpadot, a próbákat, a forgatásokat, a reggeli műsorvezetést is. Sokszor fárasztó, zavaró, amikor hatvanadszor beszélgetek a narancsbőrről, de egyszer csak bejön, mondjuk, Falusi Mariann, aki elmeséli, hogy az anyukájával nyaraltak Ázsiában, lehidalok, milyen édesek együtt, és minden a helyére kerül.

– Ha állandóan ott ülne a kocsmában, és valamilyen ital mellett nézné a ferde biliárdasztalt…

– Persze tudom, hogy ez addig tart. Mindössze egy-két napról szól, amíg el tudok szabadulni. Mint egy akkumulátorfeltöltés. Ezért is nagyon jó társ a párom, Ancsika. Megbízik bennem.

– Nagyjából három hivatást űz magas fokon, egyszerre. Ha van egy kis ideje, akkumulálódik az erdő szélén, vagy beljebb. Mikor látja Ancsika?

Stohl András válaszát – valamint a teljes interjút – az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.