Sokadszori próbálkozás után jutott be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, s pályakezdése sem volt akadályok nélküli. Eszter egy időben még egy szórakozóhely pultos állását is elfogadta, hogy megéljen, végül azonban tehetségének és Alföldi Róbert direktornak köszönhetően 2008-ban legnagyobb teátrumunk, a Nemzeti Színház társulatában kötött ki.
 |
| Fotó: Gothár Márton |
– A múlt héten Gigor Attila filmrendező volt a Sztárváltó vendége, aki azt kérdezte tőled, hogy miért mindig két nappal később találkoztok, mint ahogy megbeszélitek.
– Hagyok neki két napot, hogy felkészülhessen erre a tortúrára. És hogy lássa, milyen jólelkű vagyok, utána is hagyok neki egy kis időt, hogy feldolgozhassa mindezt.
– Az önéletrajzod szerint a gimis éveid egy részét Amerikában töltötted. Hogy kerültél az USA-ba?
– Itthon egy viszonylag elit gimnáziumban kezdtem. Sokat készültem, hogy felvegyenek. Egy idő után azt éreztem, hogy az iskola versenyistállóvá vált. Ez csalódást okozott, és menni akartam… messze. Apukám csak annyit kérdezett, milyen messze. Nagyon – mondtam. Visszanézve furcsa, hogy csak úgy nekivágtam, ráadásul egyedül. De akkor valami nagyon másra voltam kíváncsi, mint ami itthon körülvett. Kint aztán leérettségiztem, jogosítványt szereztem, majd egy év után hazajöttem.
– Mit hoztál haza magaddal Amerikából?
– Nem volt könnyű a beilleszkedés. De megtapasztaltam: attól, hogy az emberek mentalitása más, még beszélhetünk közös nyelvet. Csupán több időt kell hagyni magunknak, és nekik is arra, hogy találkozhassunk.
– A középiskola alatt karatéztál, csellózni tanultál, és énekeltél is. Színészként megmaradt valamelyik ezekből?
– A csellózást próbáltam folytatni a főiskola alatt is, de egyszerűen nem jutott rá elég idő. Azért nem adtam fel! Érdekes, a karate éppen mostanában köszönt vissza, amikor a Kiscsillag zenekar legújabb klipjét forgattuk. A testem ösztönösen emlékezett csomó mindenre, ami nagy segítség volt. A kérdésre válaszolva, szerintem a színház nemhogy független a zenétől és a mozgástól, hanem elképzelhetetlen nélküle. Bármilyen készség, amelyet fiatalkorában próbálgat vagy fejlesztget az ember, csak jól jöhet a színpadon.
– Sohasem vacilláltál a zene, a sport és a színészet között?
– Azt hiszem, ezeket leginkább az élvezet miatt csináltam, mindenféle céltudatosság nélkül. Anyukám szerint már egészen kis koromtól a színház érdekelt igazán. De hogy pontosan mi? Gondolom, mindig más. Más 8 évesen, 15 évesen és 23 évesen.
– Könnyen bejutottál a Színművészetire?
– Ötödszörre. Irgalmatlanul rossz felvételiző vagyok. Meg lehet kérdezni Ascher Tamást vagy Novák Esztert, az osztályfőnökeimet. Előtte négy évig az Új Színházban voltam stúdiós, és a csepeli családsegítőben dolgoztam, szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel.
 |
| Fotó: Gothár Márton |
– Úgy tudom, a pályakezdésed sem volt zökkenőmentes: a főiskola után egy darabig pultosként dolgoztál egy szórakozóhelyen.
– A mi évfolyamunk a diploma után a szerződtetési stop miatt nem dúskált a felkérésekben. Ezért – és mert volt is kedvünk együtt dolgozni – az osztályunk összefogott, és megalapította a HOPPart Társulatot. A végzés óta eltelt két év alatt nyolc bemutatónk volt. És bár azóta sokfelé dolgozunk, további bemutatókkal készülünk. Akkoriban azonban nem volt állandó munkám, s mivel meg kellett élnem valamiből, kitanultam a pultos-felszolgáló szakmát. Valójában áldásos helyzetben voltam, mert akkor már tudtam, hogy Alföldi Róbert számít rám a Nemzetiben. Boldog voltam, hogy olyan munkát végezhetek, amit azelőtt még sohasem próbáltam. Két napig úgy volt, hogy stewardess leszek, de az minimum féléves kötöttséggel járt volna, amit nem tudtam volna összeegyeztetni a HOPPart előadásaival. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a vendéglátásnál kötöttem ki. Nagyon sokat köszönhetek a főnökömnek, Mónus Zolinak!
– Látom, vonzódsz ahhoz, hogy ne csak a színpadon mártózz meg különböző élethelyzetekben.
– A színészet emberábrázolás. Nyitott szemmel kell járni. Ez nem előre programozott tevékenység, hanem belső igény. Egy kocsmánál például nagyobb színház nincs, de ha bemegy az ember egy turkálóba bálabontáskor, akkor is érdekes dolgokat láthat: amit a férfiak csinálnak a háborúban, az smafu ahhoz képest, ahogy a nők ölik egymást ilyenkor. Ezekről a hétköznapi élethelyzetekről szól a színház, ezért kell figyelni, hogy az ember később fel tudja használni a tapasztalatait.
 |
| Fotó: Gothár Márton |
– Kinek adod át a Sztárváltó stafétáját, és mit kérdezel tőle?
– Pető Kata színésznőnek szeretném átadni, és azt kérdezném tőle, hogyan fog alakulni a nyara. Azaz: hogyan tervezzek, mikor kaphatom meg pesztrálni a gyönyörű Jancsi gyermekét?
