Évek óta nyugdíjas, ennek ellenére a hazai könnyűzene egyik legenergikusabb figurája. Folyamatosan járja az országot zenekarával, a Beatricével, reggeli rádióműsort vezet, s mindezek mellett rendszeresen feltűnik valamelyik kereskedelmi csatorna műsorában. Feró éppolyan szókimondó és laza, mint amilyen évekkel ezelőtt volt, s bár megszámlálhatatlan interjú készült már vele, még mindig képes meghökkentő kijelentésekre. Most például kifejtette, hogy legféltettebb vágya az, hogy egyszer zöldre fesse a bajszát.
– Hatvanhárom éves vagy, de bátran letagadhatnál tizenöt évet. Mi a titkod, hogyan tartod karban magad?
– Valószínűleg szerencsés alkat vagyok. Járok ugyan focizni, télen pedig síelni és korcsolyázni, de ugyanúgy szeretek zabálni is. Nem is tudnék tudatosan figyelni arra, hogy jó kondiban legyek. Azt látom, hogy akik állandóan azzal foglalkoznak, mikor és mit egyenek, egy idő után valamiféle lelki terror alatt élnek. Nekem ez nem hiányzik. Most gondolj bele: ha találkozom egy jóféle pacallal, nem mondhatom azt, hogy na, ezt most itt hagyom, mert nekem az alakomra kell vigyáznom. Ha valamit kívánok, akkor én azt megeszem, és még csak az sem érdekel, ha belefulladok. Én már védett korban vagyok, nem kell semmire sem vigyáznom. Majd vigyáz rám az Isten.
– Évek óta változatlan az image-ed. Miért ragaszkodsz hozzá ennyire?
– Nem szeretem változtatni a stílusomat, bár ebben talán egy csipetnyi igénytelenség is lehet. Ráadásul sokszor szembe is megyek a divattal, éppen azért, mert nem akarom, hogy amiatt szeressenek, mert nekem – mondjuk – göndör hajam és kék szemem van, vagy mert éppen valamilyen trendi cuccot viselek. Engem azért szeressenek, amilyen belül vagyok. Egyetlenegy álmom van: egyszer szeretném a bajuszomat zöldre festetni.
– Ha már a bajuszodat említetted: a Mr és Mrs egyik feladatában az istenért sem engedted levágatni. Ennyire fontos számodra?
– Nem nagy ügy, ha az ember levágatja a bajszát. Pár hét, és újranő. Itt sem arról volt szó, hogy nem mertem: egyszerűen nem volt értelme. Kiderült, hogy ha levágatom, akkor is csak egy párbajban vehetek részt. Ha mindez a döntőben lett volna, és a hetvenkettes kabrió lett volna a tét, akkor gondolkodás nélkül levágattam volna.
 |
| Nagy Feró és felesége, Ágnes |
– A bajuszodon kívül a babos kendő is az egyik védjegyed. Hányat koptattál el az idők során?
– Nem tudom megmondani, de nagyon sok fogyott belőle. Általában „lesírják” rólam a kendőket. Tavaly nyáron Dániában jártam, ahol találtam egy selyemből készült babos kendőt, ami azért marha jó, mert könnyen tisztán tartható. Ezt biztos, hogy senki nem fogja elkunyerálni!
– Hogy vagy a relikviákkal? Gyűjtögeted a régi emlékeket?
– Megvan az 1978-as bőrnadrágom és bőrmellényem, amelyet még én magam varrtam. Ezek nagyon kedvesek számomra. Általában azonban nem szoktam ereklyéket őrizgetni, mert rossz érzés lenne rájuk nézni. Az embert mindig az elmúlásra emlékeztetik ezek a tárgyak, ezért én nem is gyűjtögetem őket.
– Volt idő, amikor nem ment a zene, és nagyon nehezen éltél. Sosem gondolkodtál azon, hogy tisztes polgári munkát keress magadnak?
– A nyolcvanas évek elején keveset tudtam koncertezni, ezért elmentem elektromérnöknek az egyik termelőszövetkezetbe. Elektronikai berendezéseket gyártottunk. Az első magyar alkoholszonda fejlesztésében komoly szerepem volt. Aztán dolgoztam hőszigetelő kisiparosként is.
– Abban az időben már volt némi híred. Hogyan fogadtak a termelőszövetkezetben?
– Az egyik barátom volt ott az elnök, ő hívott oda dolgozni. Azt hiszem, pusztán barátságból fogadott be, de amikor elkezdtem dolgozni, teljesen odavolt értem. Amikor egy év múlva vissza tudtam térni a zenéhez, és felmondtam, mindenképpen le akart beszélni a tervemről. Még fizetésemelést is beígért, de én nem tudtam maradni. Mégiscsak zenész vagyok!
– Hunor fiad is zenél. Egyszer sem gondoltál arra, hogy lebeszéld erről?
– Egy szülőnek az a dolga, hogy minden információt, amit csak tud, átadjon a gyermekeinek. Majd ők eldöntik, mit hasznosítanak ebből. Én is elmondtam Hunornak a zenészélet buktatóit, de a döntést neki kell meghoznia. Mindkét fiamat arra tanítottam, hogy két-három lábon kell állni a mai világban: nyelveket kell tudni, és mindenképpen legyen valamilyen állásuk. Ha emellett zenélnek, az nagyon jó. Önmagában a zenélésből viszont szinte lehetetlen megélni.
– A zenélés mellett te is dolgozol: a Pelikán Rádió reggeli műsorát, a Hajnali zsezsegést vezeted. Hogy tudod magad rávenni, hogy ilyen korán kelj?
– Háromnegyed ötkor kelek. Ezt nem lehet megszokni! De amint odaülök a mikrofonhoz, és elkezdek dumálni, majd jönnek az első telefonok, akkor elkap a dolog lendülete. Nagyon szeretek jókedvűvé tenni a hallgatókat. A mai világban sok negatív dolog ér minket, és engem örömmel tölt el, hogy felhőtlen perceket okozhatok nekik. Itt vidéken meglehetősen sokan hallgatnak minket.
– Te magad is vidéken élsz. Miért költöztél el a fővárosból?
– Budapest a világ legcsodálatosabb városa. Az egész életemet itt töltöttem, kivéve az utolsó tíz évet. Minden szeretetem ezé a városé, de sajnos ma már képtelenség ott élni. Nem lehet levegőt venni, nagyon nagy a zaj és a mocsok. Egyedül Budapest „kulturális levegője” hiányzik, de nem sajnálom, hogy eljöttem. Vidéken egészen más élni: lassabbak, megfontoltabbak az emberek, és én nagyon jól érzem magam közöttük.
– Kinek adod át a Sztárváltó stafétáját, és mit kérdezel tőle?
– Celeb barátomnak, Ganxsta Zolinak adom át a stafétát. Azt kérdezem tőle, vajon meddig leszünk mi celebek.
