Nem tudom, Ónodi Eszteren kívül van-e még valaki, aki letámasztja a kerékpárját egy elegáns Andrássy úti fodrászszalonnál, beugrik egy gyors festésre, aztán egyszerűen továbbteker…
– Nincs más választásom, biciklivel közlekedem. Mivel a Belvárosban lakunk, sokkal gyorsabb vagyok így, mint ha a kocsiban ülnék a dugóban, és parkolóhelyre vadásznék. A Katona József Színházban játszom, amely szintén belvárosi, a Petőfi Sándor utcában van, ahová ugyancsak lehetetlenség autóval eljutni. Így hát marad a tekerés: próbálok úgy haladni, mintha autós lennék, és folyamatosan figyelem a veszélyforrásokat.
– Nem merült még föl bennetek, hogy esetleg ki kellene költöznötök a városból?
– Játszottunk már a gondolattal, de beláttam, semmi értelme annak, hogy egy színházi próba után másfél órát utazzak hazáig, majd visszajöjjek az előadásra. Megérkeznék, adnék egy puszit a kisfiamnak, és azonnal indulhatnék is vissza. Szeretnénk persze kertes házba költözni, de csakis a városon belül, hogy ne kelljen túl messziről bejárnunk. Amíg azonban a Katonában vagyok, egyszerűen nem tudjuk másképp megoldani az életünket, mint úgy, hogy a közelben lakunk.
– Márpedig a főiskola óta nem mozdultál onnan… Tudatosan döntöttél így?
– Voltak csábítási kísérletek, de hosszú mérlegelés után mindig oda lyukadtam ki, hogy nem tudok ennél jobb helyet… Így hát maradtam.
– Szabadúszáshoz sem lenne kedved?
– Színésznőként nem mernék belevágni. Valahogy úgy vannak megírva a darabok, hogy háromszor annyi férfira van szükség, mint amennyi nőre, ezért a férfiak könnyebben érvényesülnek. De ez persze lehet, hogy hülyeség. Nem tudom, miért gondolom így, lehet, azért, mert a színházat még ma is a férfiak uralják. Közülük kerülnek ki a rendezők és az igazgatók, és valahogy könnyebben találnak darabot férfira, mint nőre.
– Férfibőrbe tudnál bújni?
– Ó, hogyne, nagyon vonz az ilyesmi. Már főiskolás koromban is az egyik legnagyobb elismerés volt, hogy az egyik tanárom nem ismert meg, amikor egy vizsgaelőadáson fogyatékos kisfiút alakítottam. Olyan is előfordult, hogy egy külföldi színházigazgató látott a színpadon, majd tíz perccel később feljött a büfébe, hogy beszélgessen a rendezővel. Akkor már tolmácsként voltam jelen, ő pedig elkezdte dicsérni a színésznőt, aki a feleséget játszotta, anélkül hogy észrevette volna:
én vagyok az. Én ezt bóknak veszem, hiszen mindig rejtőzködöm, soha nem húzom magam a szerepre. Akkor érzem jól magam, ha belemerülhetek egy másik lénybe, és a figurám kezd el élni.
– Mi volt a kedvenc szereped?
– Nagyon szerettem a Boldog születésnapot! című filmet, de Gorkij darabja, a Barbárok is nagy kedvencem. Ez most megy a Katonában, és imádom, pedig az olvasópróbán nem gondoltam volna, hogy így megkedvelem. Legalább ennyire szeretem a Trakhiszi nők című Szophoklész-drámát, amely az eddigi legnehezebb szerepem. Komolyan meg kellett dolgoznom azért, hogy megtaláljam a karakterem és az életem közötti kapcsolódási pontokat, hiszen egy hosszú éveken át elhanyagolt, megcsalt és végül elhagyott asszonyt alakítok, aki azzal szembesül, hogy a férje a házába küldi még a szeretőjét is. Nehéz ezt eljátszani, hiszen nem történt velem soha ehhez hasonló. A darabban ráadásul legalább negyven percen keresztül egyfolytában kell beszélnem, méghozzá versben, ami szellemileg is megterhelő feladat.
– Aztán ha a színház után átmegyünk a moziba, úgy járunk, mint a külföldi rendező…
Hiszen ott egészen más vagy.
– Hát igen, nagy szerencsém van, mert sokféle szereppel megkínáltak a rendezők. A Meseautó volt
az első közönségfilm, amelyben szerepeltem, de akkor már olyan művészfilmek voltak a hátam mögött, mint az Alkimista és a szűz, a Jadviga párnája és a Glamour. Ettől függetlenül tudom, vannak olyan rendezők, akiknek eszükbe sem jutnék, amit tudomásul veszek, elfogadok. A meseautós időszakban még előfordult, hogy szorongva léptem színpadra, hiszen a színházi közönség akkoriban még nem feltétlenül fogadta el a kommersz filmeket. Be kellett hát bizonyítanom, hogy megállom a helyemet az igényes színdarabokban is, nemcsak a filmvásznon. Aztán rájöttem, nem tudok mindenkinek megfelelni, és nem is akarok általános közszeretetnek örvendeni. Örülök, ha szeretnek, de elfogadom azt is, ha nem. Az érdekel, hogy én jól érezzem magam. Tudom például, hogy a Valami Amerika 2. sokaknak tetszett, és ez nagy öröm nekem. Mára egyébként úgy látom, mintha már nagyobb lenne az átjárás: nincs olyan, hogy az egyik színész csak művészfilmekben játszik, a másik pedig csak közönségfilmekben.
A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában. Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu
