Bár a Megasztár harmadik szériájában feltűnt lány nem a legkönnyebb utat választotta a népszerűség felé vezető úton, zenekarával, a Magashegyi Undergrounddal hamar belopta magát az alternatív muzsikát kedvelők szívébe. Bíborka rövid kényszerszünet után most ismét lemezt készít az együttessel, s a lázas munka mellett azon is töri a fejét, hogyan tudná összehozni két régi szerelmét: a zenét és a színházat.
– Egykori megasztárosként figyelted az énekverseny negyedik szériáját?
– A döntő kivételével egyáltalán nem. A finálét is csak azért láttam, mert éppen egy baráti társaság volt nálam, akik mindenáron nézni szerették volna. Azért nem követtem egyébként a műsort, mert féltem belenézni abba, amit már láttam belülről, s amiről pontosan tudom, mi miért történik. Egyrészt tehát nem tudtam volna illúziók nélkül nézni a produkciót, másrészt pedig úgy éreztem, sokkal érdekesebb dolgok vannak a világban, mint a Megasztár.
– Számodra milyen tapasztalatokat hozott a tehetségkutató?
– A műsor, vagy nevezzük talán gyorstalpalónak, teljes mértékben megváltoztatta azt a képet, amely a popszakma működéséről élt bennem. A Megasztár után választanom kellett, hogy kifelé vagy befelé élem-e az életemet. A sikerhez az embernek nemegyszer meg kell játszania magát: tőlem megkérdezték például, hogy hajlandó lennék-e hamburgert osztani és kólát csapolni az egyik gyorsbüfében mint celeb, óránként harmincezer forintért. Azzal, hogy visszautasítom a felkérést, egyúttal ki is zártam magam ebből a körből. De ezt egyáltalán nem bánom, mert sosem akartam celeb lenni. Értékrendem szerint ez egy álvilág, amelyben nem szeretnék létezni.
– A legutolsó hírek arról szóltak, hogy elhagytad a Magashegyi Undergroundot. Hol muzsikálsz most?
– A Magashegyi után hosszasan keresgettem az utamat. Volt egy zenekarom, akikkel amolyan csángó-django, csíki chanson, soft kesergőket játszottam, de velük viharos gyorsasággal abbamaradt a közös munka. Aztán újra összehozott a többiekkel a sors, amikor hívtál, éppen az új Magashegyi-dalokat hallgattam, és írogattam a szövegeket a számokhoz. Ha minden jól megy, január végén fog megjelenni az első nóta, tavasszal pedig jön a lemez!
– Annak idején miért váltak szét az útjaitok?
– A Magashegyi Underground számomra mindig elsőbbséget élvezett, annál is inkább, mert a maga idejében csak ezzel a zenekarral dolgoztam. Tudni kell, hogy a Kaukázus és a Magashegyi testvérzenekarokként működtek. A Kaukázus felállása ugyanaz, mint a Magashegyié, azzal a kivétellel, hogy az előbbiben nem én vagyok az énekes. Amikor a többiek elkezdték készíteni a Kaukázus-lemezt, akkor úgy éreztem, hogy nem fordítanak kellő figyelmet a közös zenekarunkra, ezért is váltunk el egymástól.
– Hogy találtatok újra egymásra?
– A Szkéné Színházban néztem egy előadást, ahol merő véletlenségből végig kellett hallgatnom egy Kaukázus-koncertet. A lenti szinten gólyabál volt, ahonnan az előadás szünetében teljesen felhallatszott a zene. Tisztán hallottam például, ahogy a srácok nélkülem játsszák a Szeplős váll című dalt. Az igazat megvallva, nem volt túl jó érzés… Aztán napokkal később Fodor Máriusz felhívott, és elmondta, hogy rengeteg dalötlete van, és azt szeretné, ha újra megpróbálnánk együtt. Sokat tanultam a tapasztalataim árán: szerintem ezúttal nem lesz probléma az együttműködésünkben.
– A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre jártál, amelyet nem fejeztél be. Tervezed, hogy visszatérsz a színházi világba?
– Éppen most kezdtem puhatolózni, hogyan tudnám folytatni a tanulmányaimat. Azon is töröm a fejemet, miként tudnám a zenét ötvözni a színházzal oly módon, hogy az ne musical legyen. Ha visszatekintek a gyermekkoromba, az volt a vágyam, hogy énekeljek, és színésznő is legyek. Ezért is gondolom, hogy be kellene fejeznem az egyetemet.
– Kinek adod át a képzeletbeli stafétát, és mit kérdezel tőle?
– Póka Angélától kérdezem, hogy mit kívánna tőlem, ha én lennék a mesebeli aranyhal.
