A színésznőt vidéki próbára tartva kaptuk telefonvégre, pénteken lesz ugyanis Georges Feydeau Bolha a fülbe című komédiájának a premierje a Szegedi Nemzeti Színházban.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Szabolcs László |
– Foglald össze, kérlek, a történtek lényegét!
– Határozatlan idejű közalkalmazotti szerződéssel voltam a Pesti Magyar Színház tagja 14 évig, ez a státuszom szűnik meg augusztusban. Utána vállalkozóként játszom tovább a színházban.
– Ez azt jelenti, hogy a szerepeid megmaradnak, akár újabbakban is láthatunk majd, csak épp más formában kapod a fizetésedet?
– Így van. Augusztustól szabadúszó leszek. Ennyi.
– Volt bármilyen előjele ennek a változásnak?
– Voltak már, akiket behívtak ez ügyben, ennyiben lehetett számítani arra, hogy esetleg velem is ez történik. De nem is tudom, van-e még egyáltalán olyan színház, ahol alkalmazotti státuszban dolgoznak a színészek. Ez a forma eleve nagyon ritka ma már.
– Hány embert érintett a szerződésbontás?
– Nem tudom pontosan, de szerintem a társulat több mint felét.
– Mivel indokolta Őze Áron, az igazgató a lépést?
– A pénzhiánnyal. 275 millió forintot tud spórolni a színház ezzel.
– Keresed az okokat, amiért felkerültél a listára? Gondolkoztál azon, hogy mit kellett volna másképp tenned, hogy ezt elkerüld?
– Nem. Egy biztos, én a Magyar Színházban nem dolgoztam nagyon sokat. Státuszban, azt hiszem, évi 80 előadást kellene csinálni, nekem ennél jóval kevesebb volt. Tavaly volt ugyan két bemutatóm, de jelenleg csak egy darabom fut, és bár ebben az évadban a pénteki lesz a hatodik premierem, ebből egyik sem volt ottani előadás. Ez így alakult. Senki nem a közalkalmazotti fizetéséből él. Ha adódott más munkalehetőség, Iglódi István elengedett más színházakhoz is játszani, és szerencsére engem gyakran hívtak. Ezzel a mostani változással egyébként nem mindenki jár rosszul. Azoknak például kifejezetten szerencsés, akik sokat játszanak, mert ugyanannyi szereplésért nem a fizetést kapják majd, hanem fellépti díjként, mondjuk, a dupláját.
– Fontos volt neked a társulathoz, illetve konkrétan a Magyar Színházhoz való tartozás?
– Nagyon. Sok minden változott az életemben az elmúlt tizennégy évben, csak egy biztos dolog volt: a Magyar Színház. Ez a második otthonom. Rossz érzés, hogy most már végül is nem tartozom oda. Az első pillanatban meg is ijedtem. Ugyanakkor van bennem valamiféle várakozás is, egy kis izgalom. Mostantól azt fogom elvállalni, amihez kedvem van, nem kell egyeztetnem senkivel. Biztos ennek is meglesz a maga szépsége. Ráadásul egy ilyen változás szakmailag nem feltétlenül tesz rosszat. Én mindig szerettem máshol is játszani, ahol új ingerek érhetik az embert, más rendezőkkel, kollégákkal tud együtt dolgozni. Nem gondolom, hogy ezzel most csak veszítek.
– Abból a pletykából igaz valami, hogy az igazgató párja miatt vesztetted el az állásod?
– Nem. Nekem eszembe sem jutott ilyesmi. A színháznak kifizetődőbb fellépti díjért foglalkoztatnia, mint a havi tíz előadásommal ott tartani, és fizetni utánam a járulékokat. Ennyi.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Csibi Szilvia |
– Pont egy éve írtak ki a Jóban Rosszban című sorozatból. Emiatt nehezebb, hogy most ismét távoznod kell valahonnan?
– Inkább megedződtem tőle. Egyik helyen sem csak velem történt ez, nem is úgy fogtam fel, hogy a személyemmel van baj. Válság van, mindenütt egyre többen kerülnek az utcára. Szerencsésnek érzem magam: nekem a hét munkahelyemből egy még csak nem is megszűnt, hanem egyszerűen más feltételekkel folytatódik. Hála istennek, sok helyre hívnak, nincs mitől félnem.
– Nyilván nem ti vagytok az egyetlen család Magyarországon, ahol a nő a családfenntartó, de rólatok tudható ez. A férjed kap is rendesen emiatt a neten. Nem bántátok meg, hogy beszéltetek erről a nyilvánosság előtt?
– Mi soha nem beszéltünk erről. A megkérdezésünk nélkül írnak erről állandóan. Most már kifejezetten zavar, hogy ki vagyok kiáltva egyedüli családfenntartónak, miközben olyan embert bántanak, akiről tudom, hogy mit tesz értünk. A kiadásaink nagy részét tényleg abból fedezzük, amit én keresek, de a férjemnek azért vannak munkái, emellett példaértékű az, amit ő a gyerekkel és a háztartással kapcsolatban felvállal. Ez meg nem a pénzről szól. Amúgy engem rettenetesen zavarna is, ha valaki eltartana. Lehet, hogy a társadalom szemében az lenne a természetes, mi nem így vagyunk ezzel.
– Egy év múlva szeretnél már másik társulathoz tartozni?
– Annyit szeretnék, hogy legyen munkám. Egy éves szerződésnél fontosabb, hogy továbbra se kelljen azon gondolkodni, miből fizetjük a számlákat, vagy egy nagybevásárlásnál mennyit költök. Ráadásul azt hiszem, szívesen eltöltök most egy kis időt úgy, hogy nem tartozom sehová. Kíváncsi vagyok, ez milyen.
