– A férjed adta be a jelentkezési lapodat – a tudtod nélkül – a közszolgálati csatornán tavaly ősszel indult műsorba. Miért tesz ilyet egy férj?
– Szerintem egy picit meg akart szívatni, mert akármit nézek a tévében, mindig megjegyzéseket teszek, hogy ezt én is tudnám csinálni. Ugyanezt mondtam a stand-uposokról is: milyen jó lenne női stand-upos, és milyen frankó lennék ebben. Persze csak hülyéskedtem, de a férjem úgy gondolta, játsszunk egyet, és beküldte.
– Ebben a sztoriban az az érdekes, hogy te meg el is mentél a műsorba.
– Három évig otthon ültem, pelenkát cseréltem, gyereket etettem – már vágytam valami szellemi kihívásra. Évek óta nem beszéltem felnőtt emberekhez, kíváncsi voltam, egyáltalán meg tudok-e szólalni.
– Arra nem is számítottál, hogy továbbjutsz?
– Nem érdekelt, csupán az volt fontos, hogy ne égjek be. Amikor azonban bejutottam a középdöntőbe, akkor már nem akartam kiesni.
– Azt olvastam egy interjúban, hogy nem tartottad humorosnak a saját előadásodat.
– Olyan értelemben nem tartottam humorosnak, hogy elpróbáltam otthon a tükör előtt, suttogva, miután a két kicsi elaludt. Kevés szánalmasabb van ennél… Talán ha két gyerek szülése után levetkőzik az ember, és úgy áll a tükör elé, még az, ami viccesebb.
De természetesen az nem volt véletlen, hogy a férjem nem műkorcsolyázókhoz küldte be a jelentkezési lapomat. Tudok szellemes lenni, de főleg írásban – nem vagyok szereplős fajta. Én társaságban az a csendesen elporosodó, sarokban ülő lánytípus vagyok, akinek persze messziről megvan a véleménye. Nagyon zárkózott vagyok. Az, hogy ki kell mennem emberek elé, számomra komoly lelki teher, sőt kín: tele vagyok gátlással, rendkívüli módon gyötrődöm, amikor ott állok. De gondolom, idővel majd megszokom.
– Mi történt veled azóta, hogy dobogós lettél az MTV show-jában?
– A szilveszteri Mondom a magamét! után megkeresett Litkai Gergő, elszerződtem a Dumaszínházhoz, szerepelni fogok a Showder Klubban is. Valamint elszerződtem a Kabaré 24-hez, ott konferanszié leszek, de beleírattam a szerződésbe, hogy ne kelljen politizálnom.
– Akkor ezek szerint bekerültél a hazai stand-up comedy fősodrába.
– Nem akarom túlszerénykedni, de sokat nyomott a latban, hogy nő vagyok. Tudom, hogy egyelőre nem leszek olyan jó, mint a befutott stand-uposok, csak nem szabad kínosan rosszabbnak se lennem. Most gyorsan utol kell érnem magam. Egyelőre egy anyuka vagyok, aki megpróbált vicceskedni, és most azt hiszik róla, hogy tud valamit. Majd kiderül, hogy igen vagy nem.
– Januárban még azt nyilatkoztad, hogy nincs több anyagod. Azóta mégis rendszeresen föllépsz.
– Amikor novelláskötetet írtam (Ingyen színház, 2006 – a szerk.), minden novella után úgy éreztem, nincs több. Hogy elfogytak az ötleteim, hogy nem tudok több szóképet alkotni, és egyáltalán. A stand-uppal is így vagyok. Nincs rutinom, minden előadás után úgy érzem, hogy nincs több, kész, ellőttem a vicces témáimat.
– Mi az oka annak, hogy nincsenek női humoristák?
– Így alakultak ki a társadalmi szerepek. Egy pasi sem örülne, ha olyan csaja lenne, aki a társaságban viccesebb, mint ő. Furcsa is, mert mit vár el a férfi egy jó nőtől: szép legyen, jó legyen az ágyban, esetleg jól főzzön. Azt nem, hogy vicces legyen. Egy nő mit vár el egy férfitól? Legyen vicces meg pénzes – vannak, akik erre is buknak. Aztán a többi talán nem is fontos annyira – neveti el magát.
– Az előadásmódod eléggé egyedi, de azt mondtad a zsűrinek, nem szándékos.
– A színpadi megjelenésem – az, hogy gyakorlatilag nincs arcom meg kezem, hanem csak úgy ott vagyok – nem szándékos, hanem annyira kezdő vagyok, hogy nincsenek előadói eszközeim, és ha lennének, akkor sem mernék velük élni. Nyilván lesz változás, fog ez oldódni, de mivel nincs bennem hajlam a ripacskodásra, drasztikus átalakulásra nem kell tőlem számítani.
– A gyerekeidről szóló poénok több negatív kritikát kaptak. Nem bántad meg őket?
– Egyelőre tőlem a közönség mindent furcsáll – de nézd meg, férfiak is beszélnek a családról, gyerekről. Legalább annyira belemennek intimitásokba, mint én, csak tőlem egyelőre minden szokatlan. Ha a saját gyerekeimről beszélek, az pláne furcsa. Ráadásul vékony vagyok, törékeny meg barna hajú, barna szemű, és mindemellett látszik, hogy feszengek a színpadon, és ennek ellenére nagyon „bunkó” vagyok a gyerekeimmel.
Ám az én fő fegyverem az irónia és az önirónia. Abból, hogy picik a melleim, pont úgy képes vagyok viccet csinálni – egyébként nem picik annyira, teljesen normálisak –, szóval ebből ugyanúgy képes vagyok viccet csinálni, mint a gyerekeimből.
– Igen, de a közönség nem tudja egyből eldönteni, hogy ez színtiszta vicc, irónia, vagy valaki tényleg a gyerekeit alázza nyilvánosan.
– Szerintem ez főleg azokat sértette, akiknek nincs gyerekük. Akiknek van, azokat talán kevésbé. Minden szülőnek eszébe jut, hogy „ez a gyerek nem olyan szép”. Ezt el lehet hallgatni, de a humornak az az egyik fontos funkciója, hogy felszabadítja a gátlásokat. Kimondja azt, amit te is gondolsz, de nem mondasz ki. Persze ha a közönség úgy véli, hogy ez túl erős, akkor baj van.
– A lányaid hány évesek?
– Két és fél a kicsi, három és fél a nagy.
– Látták az előadásaidat?
– Tévében, de nem nagyon értik még. Azt kérdezték: „Miért vitted el a macinkat?!”
