 |
| Fotó: Sanoma-archív/press.TV2.hu |
– Nemrégiben nyilatkoztad, hogy boldog házasságban élsz. Mi a boldog házasság titka?
– Szerencsénk van, mert a férjemmel nagyon szeretjük egymást, enélkül nem tudnánk mindig visszatalálni a másikhoz. Nálunk is vannak veszekedések, összezörrenések, de én egy napot is nehezen bírok ki rosszkedvűen, úgyhogy mindig én kezdem a békülést. Régebben ezt nem tettem volna meg, egyszerűen hátat fordítottam volna, mert mindenből büszkeségi kérdést csináltam. Ma viszont már nem az a fontos számomra, hogy én nyerjem a csatát, hanem az, hogy rendezzem a konfliktust. Az is sokat segít, hogy soha nem éreztem, hogy a férjem valaha is nélkülem akarná folytatni az életét. Ő egy nagyon biztos pont.
– Említetted, hogy neked is vissza kellett venned az egódból a házasság alatt. Miben változtál az évek során?
– Elsősorban abban, hogy most már nem én vagyok a fontos, hanem a gyerekek. Nekem akkor jó egy napom, ha tudom, hogy nekik mindenük megvolt aznap. Mindent háttérbe tudtam szorítani, és köréjük szervezni az életet. De azt is észrevettem, hogy ahogy nagyobbak lettek a gyerekek, a férjemmel egy picit követeljük vissza a saját életünket, és igyekszünk olyan programokat is csinálni, ahol csak kettesben vagyunk.
– Közgazdaságit végeztél, a szüleid is hasonló érdeklődésűek, hogyan kerültél mégis a televíziózásba?
– A televíziózás véletlenül kezdődött az életemben. Eredetileg valóban közgazdasági pályára készültem, el is kezdtem az egyetemet, de pont ekkoriban mentem el egy válogatásra az MTV-be, így kerültem műsorvezetőként a Tonik című műsorba, amelynek később szerkesztője is lettem. Ez 1996-ban volt, kereskedelmi csatornák még nem léteztek. Beszippantott ez a világ, bár még ekkor sem gondoltam úgy, hogy nekem valójában ezen a pályán kellene maradnom.
– Mikortól érezted úgy biztosan, hogy a televíziózás a te utad?
– A lelki áttörés akkor jött, amikor a TV2 hírigazgatóságához kerültem először mint gyakornok, utána mint riporter. Szinte mindennap dolgoztam, beleértve a hétvégéket is, még a diplomamunkámat is a newsroomban fejeztem be este, adás után.
 |
| Fotó: Sanoma-archív/Rozmanitz Gábor |
– Két éve a Mokka műsorvezetője vagy, de legutóbb felkértek, hogy készíts a Naplónak riportokat, aminek nagyon örültél. Miért vonz ennyire a riport műfaja?
– Pont az előbb említett hírigazgatósági időszak miatt. Éveken át dolgoztam úgy, hogy egy-egy témát másfél, esetleg öt-hat percnyi anyagban kellett a nézők elé tárni. Nagyon hiányzott ez az időszak, és az, hogy a klasszikus televíziós újságírásnak ezt a szegmensét újra gyakoroljam. Ráadásul a Napló szerkesztőségében olyan emberek dolgoznak, akik ezt a műfajt a legmagasabb szinten művelik, tőlük tanulni számomra nagy lehetőség.
– Az első Napló-s riportod kapcsán nyilatkoztad, hogy azoknak a nőknek a története érint meg igazán, akiknek sikerült a nulláról felállniuk. A te életed harmonikusnak tűnik, miért kezdtek el érdekelni az ilyen női sorsok?
– Egyrészt azért, mert én is keresztülmentem egy-két jelentős hullámvölgyön. Másrészt azért, mert számtalanszor találkozom olyan erős nőkkel, akik egy magánéleti krízis vagy betegség után nemcsak hogy felálltak, de azzal az elhatározással folytatták az életüket, hogy segítenek másoknak, és megosztják a tapasztalataikat.
Egyébként sokszor úgy érzem, hogy a nők sokkal több energiát fektetnek abba, hogy keressék az útjukat, megismerjék önmagukat. Ráadásul a világ átalakult, és változtak a női-férfi szerepek is. Gyakran látom, hogy míg a férfiak kóvályognak ebben az új közegben, a megváltozott szerepeket nem tudják értelmezni, addig a nők valóban foglalkoznak a saját nőiességük, anyaságuk és karrierista énjük újraértelmezésével, hisznek abban, hogy mindez együtt is tud működni. Eközben a férfiak inkább az ősi reflexekhez nyúlnak vissza. Még mindig nehezen beszélnek a problémáikról, a családfenntartó látszatot kívánják megőrizni mindenáron, és ritkán tudnak ők lenni a háttérország, a támasz, az erős férfi a nő mögött. Nem azt mondom, hogy teljesen cseréljük fel a szerepeket, mert én magam is klasszikus női szerepet viszek a családomban, ám vannak bizony időszakok, amikor a férfinak kell ellátnia a házimunkát, amíg a nő pénzt keres.
– Az, hogy klasszikus női szerepet vállaltál fel az otthoni életedben, tudatos választás volt?
– Ez volt a genetikai kódom. (Nevet.) Ezt láttam otthon, és amint nekem is családom lett, én is automatikusan így kezdtem viselkedni.
De magamon figyeltem meg, hogy egy kicsit én is ezt kódolom a gyermekeimbe. Van egy ötéves fiam és egy négyéves lányom, és bár nem tudatosan, de mégis a lányomat kérem meg előbb, hogy segítsen a házimunkában, hogy főzzünk együtt, míg a fiamat többször kihagyom ezekből a munkákból.
– Vujity Tvrtkóval nagyon jó viszonyban vagy. Hogyan alakult ki a jó munkakapcsolat és a közeli barátság?
– Tvrtko az a fajta műsorvezető, aki odafigyel a partnerére műsor közben, nem akarja túlbeszélni a másikat, nem akar fölöslegesen domináns lenni, vagyis remekül együtt lehet vele működni.
És hihetetlen ember: olyan, mint egy nagy érzelmi tornádó. Ahova belép, ott mindent beterít, mindent átjár. Az első pillanattól kezdve a barátjának nevezett, amit eleinte udvariasságnak véltem, majd nem értettem, végül megkértem, hogy hagyja ezt abba, mert nem vagyunk barátok, és ha egyszer azok is leszünk, nekem az nem egy-két hét alatt alakul ki. És neki lett igaza, barátok lettünk! Sokat beszélgetünk, sokat találkozunk, a családjaink is jóban vannak, és megpróbáljuk mindenben segíteni egymást.
 |
| Fotó: Sanoma-archív/Szabó Lilla |
– Igyekszel minél több időt tölteni a gyermekeiddel. Mit fogtok csinálni a nyáron?
– A férjem is és én is egész nyáron dolgozunk, de a szabadidőnkre rengeteg programot tervezek mindig. A gyerekek majd csak ősszel mennek oviba, addig lesz még egy hét közös nyaralás, biciklizünk, úszásra járunk, és barátokhoz is ellátogatunk.
