 |
| Fotó: Ambrus Marcsi |
– Kevés olyan sport van, ahol magának a bírónak is ennyit kell mozognia.
– A futballban van a legnagyobb fizikai igénybevétele a bírónak, nekünk 110–120 méteres pályát kell befutnunk. Ehhez hozzátartozik, hogy csak úgy tudsz jól dönteni, ha nem vagy fáradt, vagyis olyan kondícióban kell lennünk, hogy a sok futás ellenére friss aggyal hozzuk meg a döntéseket.
– Miért pont bíró? Miért nem játékos?
– Szerintem mindenki futballista szeretne lenni, aki szereti a focit. Nekem is minden vágyam volt gyerekkoromban, de ha nem vagy elég tehetséges, akkor maximum szurkoló lehetsz. Számomra viszont volt egy jó alternatíva: a játékvezetés.
– Mitől lesz tekintélye a játékvezetőnek?
– Hasonló ez a tanár-diák viszonyhoz. Ott sem lehet megmondani, hogy mitől lesz a tanárnak tekintélye, igazából vagy van neki, vagy nincs. Az első benyomás nagyon fontos. Amikor először találkozunk a játékosokkal az öltözőfolyosón, itt egy határozott kézfogással és erőteljes testbeszéddel már tekintélyt lehet szerezni. Fontos, hogy a szemébe nézzünk a játékosnak, érezze azt, hogy nem olyan sípmesterrel van dolga, aki bizonytalan vagy határozatlan. Emellett a tekintélyt csakis jó játékvezetői ítéletekkel lehet kivívni.
– 2008-ban nyilatkoztad, hogy a játékvezetésben a világbajnoki szereplés jelenti a szakma csúcsát. Milyen érzés elérni ezt?
– Remek érzés, büszkeséggel tölt el. A játékvezetésben azt szokták mondani, hogy aki a vébére kijutott, az már elért valamit. Harmincöt évesen kijutottam a világbajnokságra, tehát ha holnap abba kellene hagynom a játékvezetést, már nem lennék csalódott ember. De az ember mindig többet és jobbat akar; ez egy nagyon fontos állomása volt a pályafutásomnak, de azért van még feladat bőven.
– Ezen a csúcson túl mik vannak még?
– Dél-Afrikában volt olyan kolléga, aki a harmadik vébéjén volt kint. Tehát meg lehet enni egy szelet tortát is, de meg lehet enni akár hármat is. Európa-bajnokságon nem szerepeltem még vezetőbíróként, csak tartalékként, így a nagy cél az, hogy a 2012-es Eb-re ki tudjunk jutni, hiszen akkor tényleg el lehetne mondani, hogy a vébé és az olimpia mellett az Eb is összejött.
– Igaz, hogy a vuvuzelák hangjára fölkészítettek titeket a meccsek előtt?
– Igen, az edzéseken hangszórókból szóltak a vuvuzelák. Játék közben nem olyan zavaró egyébként, mert meccs közben annyira a pályán zajló eseményekre figyelünk, hogy teljesen kizárjuk a külvilágot. Nem halljuk, hogy mit kiabálnak a szurkolók, nem látjuk, mennyien vannak a tribünön, nem halljuk a vuvuzelákat sem.
– Volt egy meccs itthon, amikor megdobáltak szotyival a drukkerek. Ez hogy esik egy olyan bírónak, aki a világ legjobb tíz játékvezetőjének egyike?
 |
| Fotó: Ambrus Marcsi |
– Sajnos a futball ilyen közeg, aki ezt nem tudja elviselni, az hagyja abba, akár játékos, akár bíró. A játékvezetés nem arról szól, hogy szeressenek minket. A szurkoló a saját csapatának szurkol, és ha a csapata ellen hozunk olyan ítéletet, amelyet nehezen tud megemészteni, akkor teljesen „normális”, hogy ilyen reakciókat is kiválthat.
– A munka, az edzések meg a játékvezetés hogyan oszlik el az életedben?
– Mi dolgozunk is a játékvezetés mellett – szerencsére rugalmas munkaidőben –, én például nyomdaipari értékesítő vagyok. De az NB I-ben valamennyi bíró a játékvezetésnek rendel alá szinte mindent. A munkánk is olyan, hogy nem tudunk sem három műszakban dolgozni, sem hétvégente, amikor a meccsek vannak, a családtól is maximális támogatásra van szükségünk, mert anélkül ez nagyon nehezen megy. Nekem négy edzésem van egy héten, plusz a meccs hétvégén, így hét napból öt mindenképpen a játékvezetéssel kapcsolatos.
– A család hogyan viseli ezt?
– A barátnőmmel élek, és egy játékvezető a családjától hatalmas támogatást kell hogy kapjon. A játékvezető-feleségeknek nincs könnyű életük, hiszen vagy a munkától, vagy a családtól vesszük el az időt. Ezt nehéz tolerálnia egy feleségnek, úgyhogy le a kalappal az összes játékvezető-feleség előtt. Sajnos nagyon sok családi élet megy tönkre, nem mindenki tudja ezt elviselni.
