 |
Rendkívül gyanakvó volt a hangod, amikor felhívtalak, hogy interjút kérjek tőled. Miért?
Mert tartottam attól, hogy olyan dolgokról fogsz kérdezni, amikről nem akarok beszélni. Tudod, olyan sok mindent csinálok, amiről szívesen mesélnék. Mondjuk arról, mi minden változott a budaörsi Játékszínben, mióta két és fél évvel ezelőtt odakerültem mint művészeti igazgató. Hogy szenvedélyesen szeretem a munkám, hogy hatalmas lelkesedéssel készülünk a bemutatókra és játszunk estéről estére. Hogy rendkívül jó színészgárdát tudhat maga mellett a színházunk. Hogy felráztuk a budaörsi közönséget… De szerintem te sem erre vagy kíváncsi.
 |
| „Igyekszem azokra a dolgokra koncentrálni, amik igazán fontosak nekem” Fotó: Sanoma Archív / Karizs Tamás |
Én arra vagyok kíváncsi, ki is az a Magyar Attila. S persze arra is, hogy éli meg a helyzetet, ami most az életében kialakult.
Nem valóságshow-sztár vagyok, aki csak úgy előtűnt a semmiből, s nem lehet tudni róla, kicsoda. (nevet) Sok éve már, hogy a tévében, színdaraboknak, filmeknek vagy akár reklámoknak köszönhetően köszönhetően ismerik az arcomat, a munkámat az emberek, így korábban is gyakran előfordult, hogy interjút kértek tőlem. Mindig őszinte voltam az életemmel, az érzéseimmel kapcsolatban. Talán épp ezért számítottam normálisabb hozzáállásra az újságírók részéről akkor, amikor Bernivel úgy döntöttünk, felvállaljuk a kapcsolatunkat a nyilvánosság előtt. Mindketten úgy véltük, jobb őszintének lenni, mint megvárni, hogy készüljön egy lesifotó, és ezzel együtt címoldalra kerüljön egy csomó hazugság.
Mégis úgy látszik, az őszinteség nem minden esetben kifizetődő… egyre-másra jelennek meg cikkek, amik nem épp hízelgőek rátok nézve. Nem beszélve a Bagi–Nacsa paródiáról…
Őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy ma Magyarországon meddig mehet el a média. Rettenetesen bántott, hogy nem szállnak le rólam. Hogy miért? Mert nem mi vagyunk az elsők a világon, akik kiléptek valamiből, ami nem működött, és újrakezdtek. Ez nem egy bűntény, ahol vétkeseket kell keresni, itt emberek legbelső érzelmi életéről van szó! Nálam valóban a paródiával telt be a pohár. Más kategória parodizálni valakit, és megint más megalázni ország-világ előtt. Nem sajnálom az időt arra, hogy ha kell, jogi úton is, de végére járjunk ennek a dolognak.
 |
| A Fekete Péter című színdarabban Fotó: Sanoma Archív / Rozmanitz Gábor |
A munkádra, az életedre a színházban volt bármiféle hatással ez a hercehurca?
Nem tagadom, engem is stresszel ez az egész, de a színházban muszáj maximálisan odafigyelnem a feladatomra. Ami ott születik, az engem feltölt, kikapcsol. Ilyenkor mondom azt: nem az számít, ami a címlapon van, hanem az, ami a színpadon történik. Más kérdés, hogy vajon leendő munkáimra, munkáinkra hatással van-e az egész. Hiszen ezt sosem tudhatjuk meg! Megeshet, hogy egy rendező épp azért nem dönt a szerződtetésem mellett, mert a rólam megjelent írások hamis képet alakítottak ki rólam. Biztos vagyok benne, hogy azok az emberek, akik voltak már hozzánk hasonló élethelyzetben, tökéletesen megértik ezt, és semmi különöset nem találnak benne.
Az elmúlt két hónap történéseinek nyomán csalódtál az emberekben?
Volt, hogy meg is zsaroltak, hogy szolgáltassak bensőséges információkat a kapcsolatunkról, különben ők fognak kitalálni valamit. Ezt nem viseltem jól. Tudod, ha az ember önfeledten boldog, akkor persze hogy szívesen világgá kiabálja az örömét. De a kutya is elbújik a fájdalmával, miután eltörte a lábát… A mi esetünk nem egyszerű, s az ember a nem mindennapi körülmények között feléledt érzelmeit nem biztos, hogy szeretné másokkal is megosztani.
S mi lesz most?
Mi lenne? Megy tovább az élet. Aztán egy nap majd, remélem – akár bírósági úton –, választ kapok arra, vajon meddig mehetnek el ma az emberek a másik megsértésében. Akkor majd megnyugszom. Addig pedig igyekszem azokra a dolgokra koncentrálni, amik igazán fontosak nekem.
