Férje, Walter Lochmann azt mesélte egy riportban – amelyben közös előadóestjükről, az I love a pianóról beszél –, hogy miközben zongorán kíséri önt, nagyon ráérez, merre indul hangulatban, énekben, és ő annak megfelelően alakítja az este programját. Ki érezte meg először, hogy Lénának meg kell érkeznie?
Valóban nagyon egy hullámhosszon vagyunk a férjemmel, mindig megérezzük, mire készül a másik. Nem véletlen, hogy összeházasodtunk, pedig nem volt egyszerű a harc egymásért, de így kellett lennie. Mindketten örök gyerekek vagyunk, kellett egy közös dajkálni való is, bár hosszú döntési folyamat áll mögötte. Lencsi egy ajándék az élettől. A világon minden jel az érkezésére utalt. Volt, hogy egy barátnőm felhívott, szóljak nyugodtan, ha valamiben segíthet. Teljesen értetlenül feleltem, hogy jó, de miért is kellene segítenie? Erre elmesélte az álmát, amely szerint szültem egy harmadik gyermeket. De én is minden társaságban egyre inkább lecövekeltem a babák előtt, játszottam, amennyit csak lehetett.
A fiúk nem féltékenyek, nem esik rosszul nekik, hogy úgy gondolja, most teljesedik ki az élete, az anyasága?
Ezt a babát mindannyian vártuk. Lencsinek legalább három apukája van. A nagyfiúk úgy dajkálják, ahogy álmomban nem hittem volna. Hihetetlenül ügyesen bánnak vele, Gábor fiam úgy húzza fel rá a harisnyát, mintha mindig is ezt gyakorolta volna.
Lencsivel egyébként nehezebb, mint a fiúkkal volt. Velük rögtön kijöttem, a kislányra meg igyekszem nem rápakolni az én női karmámat, de nem is nagyon hagyja. Harmóniában van önmagával. Nagyon bátor, jól lehet vele kommunikálni akkor is, ha kitör rajta a hiszti. Megfogom a kezét, és ad lehetőséget arra, hogy megbeszéljük. De teljesen máshogy működik sok tekintetben, mint a bátyjai.
Mennyire nehéz a mindennapokban a kétnyelvűséget véghezvinni?
Lencsi magyar is, osztrák is, és én szigorúan magyarul gagyogok. A férjem persze igyekszik, de miután Ausztriában élünk, nem könnyű neki a magyart gyakorolni. Szerencsére sokat lépünk fel itthon is, úgyhogy ragad rá valamennyi. Az biztos, hogy következetesnek kell lenni. Anya csak magyarul, apa csak németül beszél, és ha a fiúk németül szólnak hozzám, ami előfordul, akkor én magyarul válaszolok.
Szeretne még gyerekeket?
Hát… Három császármetszés után már nem mernék több gyereket vállalni. Egyébként biztosan több gyerekem lett volna, ha nem így alakul, és nem 43 éves lennék. Szerettem volna Lénát természetes úton megszülni, itt Ausztriában szerencsére nagyon támogatják is ezt a módszert. Itt amúgy is nagyon más a szülés, mert kizárólag bábák és nővérek foglalkoznak az emberrel, tehát csak nők, akik tudják – mert átélték –, hogy mit érzel. A férfi orvos csak akkor jön képbe, ha műteni kell. Sajnos nálam is ez volt a helyzet, pedig kitartóan hajtogattam, hogy megpróbálnám. De legalább a születése időpontját Lencsi határozta meg.
Ha már a kitartást említette, a fiúk mennyire kitartóak?
A mi gyerekeink, úgyhogy azt látják, hogy az édesapjuk és én is kitartóan, sokat dolgozunk, ami kemény dolog. Saját problémájuknak tekintenek olyan dolgokat is, amelyeket még meg kell tanulniuk. Úgy érzik, ciki, hogy nem tudják, és foggal-körömmel törekednek arra, hogy kijavítsák, megtudják, elérjék.
A gyerekek is járnak önnel a koncertekre?
A fiúk sokat járnak haza is, úgy, mint én, néha a koncertekre is eljönnek, Lénát pedig kezdettől fogva vittem magammal Bécsben is. Persze most, hogy már szaladgál, kicsit nehezebb a helyzet.
Legközelebb február 4-én, a Máté Péter-emlékkoncerten hallhatjuk majd, mit fog énekelni?
Természetesen elengedhetetlen a Hull az elsárgult levél, amit édesapám fog kísérni zongorán, a Majdnem szerelem volt, ami nagyon kedves nekem, és a Vagy mindent, vagy semmit című dalt.
