Annyi megfilmesítésért kiáltó dolog történt veled az elmúlt években, hogy egyrészt csodálkoztam, másrészt örültem, amikor megtudtam: a könyved nem önéletrajz, hanem regény.
Nem akartam én memoárt írni! Mi lehetne a címe? Az, hogy „félúton”? 39 éves vagyok, azt ilyenkor még nem szoktak. Tudod, volt, amikor éreztem rá késztetést, hogy amolyan terápiaszerűen megírjam az életemről az igazat, de aztán rájöttem, hogy azzal túl sok embert kellene bántanom, és annyit nem ér az egész. Így hát mélypontok után megosztottam a közvetlen környezetemmel, ami fáj, és egy egészen másféle könyv született. Az Álomnő egy – reményeim szerint – szórakoztató romantikus kalandregény.
Elolvastam a könyvet. A főszereplő pasira menet közben gyakorlatilag ráragasztottad a Shrek becenevet. Ezek után nem csodálkoznék, ha a következő címlap arról mesélne, még nem léptél túl Gesztesin…
Utánam az özönvíz! (Nevet.) Nézd, amikor ezt a könyvet írtam, remekül szórakoztam, és persze óhatatlanul belekerült a személyiségem egy része, az érzéseim, a gondolataim. Ahogyan az is, milyennek gondolok én egy jó pasit, milyen férfiról álmodozom, amikor álmodozom. Nem érdekel, mit írnak. Engem sokkal jobban izgat pillanatnyilag, hogy az újdonsült olvasóim mit gondolnak majd a könyvemről. A regény műfaj egyik szépsége, hogy bármikor azt mondhatom: ha valaki magára ismerne, az egybeesés csak a képzelet szüleménye…
A szerkesztőd azt mesélte, először ők kerestek meg az ötlettel, hogy írj könyvet. Magam is regényszerző vagyok, és nekem furcsának tűnik úgymond megrendelésre írni, ha nincs még produktum, sem alapötlet. Te hogy élted meg ezt a helyzetet?
Először sokkolt a dolog, de aztán megbarátkoztam a gondolattal. Visszanyúltam a gyerekkoromhoz, előbányásztam magamból azt a kislányt, akit hazudozónak gondoltak, pedig az igazság az, hogy csak túl élénk volt a fantáziája. Ha elkéstem otthonról egy félórát, azzal próbáltam etetni édesanyámat, hogy elgázolt valakit a villamos, amin utaztam, ahelyett hogy egyszerűen csak elmondtam volna: elbeszélgettem az időt egy barátnőmmel. Nem volt bennem rossz szándék, csak szerettem volna, ha nagyon érdekes az életem, és ezt a privát kis fantáziaerdőmben éltem ki. Magam is csodálkoztam azon, hogy amikor az ötletelés és az írás folyamata elkezdődött az Álomnő esetében, hogy özönlöttek a gondolatok…
Később azért egészen érdekessé vált az életed! És azt hiszem, ebből az áldásból, ami átok is egyben, kapunk is egy jó adagot a főszereplőd, Anna karakterébe bújtatva. Szerinted mik a konkrétumok?
Ő is folyton elégedetlen magával, akárcsak én. Mindig szeretne vékonyabb lenni, de eljön a pont, amikor úgy dönt, tesz a diétára és éjfélkor rámolja ki a hűtőt. Bukik a csibészesen rosszfiús, ámde intelligens pasikra, odavan a hősökért, és el tudja hinni, hogy igen, létezik az a romantikus álompasi, aki mindig és minden helyzetben mellette áll, megmenti, oltalmazza, és nőként is imádja.
Clau, te tudsz még abban hinni, hogy manapság van ilyen?
Sok mindenen keresztülmentem már, ami a pasikat illeti, de a mai napig őrzöm a naivitásomat. Az a fajta csaj vagyok, aki ha csalódik is, képtelen férfigyűlölővé válni és általánosítani, hogy a teremtés koronái egyöntetűen disznók. Nálam mindenki tiszta lappal indul, nem szoktam a múltam sebeit nyalogatni és kivetíteni azokat akár a jelenre, akár a jövőre. Ha így tennék, megkeserednék. Az pedig kinek jó? Hiszen imádok élni.
A könyved története Afrikában játszódik, néhány éve Frei Tamással forgattatok ott egy hónapot, így elég jól ismerted a közeged. A regényhősnőddel ott sok-sok szörnyűség történik. Mi volt az, ami valóban megesett veled is?
Tényleg beleharaptam egy hernyóba. Életem legszörnyűbb gasztrokalandja volt. Remélem, sikerült elég érzékletesen leírnom. (Nevet.)
