– Ez most egy őszinte beszélgetés lesz? – kérdez, mielőtt kérdezhetnék.
– Remélem, hogy igen. Én mindig próbálkozom, de sokszor szemrebbenés nélkül az arcomba hazudnak. Ha ezt szeretnéd, kezdjük egy kérdéssel, ami leginkább foglalkoztatja az embereket, aztán lendüljünk is túl rajta: mi van közted és Dénes között?
– Mély barátság. Én másért szeretem őt, mint azok, akik csak a külseje és a hangja alapján ítélik meg. Én Dénes lelkét szeretem, az első pillanattól. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk, biztonságban érzem magam mellette, így a közös munka igazi élmény. Ő fogja a kezem ebben a csillogó világban, amivel még csak ismerkedem.
– Sosem zavart, hogy a média folyton egy párként szeretne látni benneteket?
– Engem egyáltalán nem, elvégre nincs fiú az életemben, úgyhogy nekem mindegy, mit beszélnek. Rajta néha érzem, hogy frusztrálja, de az sokkal jobban, hogy folyton ajánlatokat kap lányoktól. Ilyen direkt módon elé állnak és megkérdezik tőle: nem lehetnék én a barátnőd? Én pedig nézek nagyokat, hogy milyen világot élünk? Már a lányok kérik meg a fiúk kezét?
– Szilvi, te ilyen régimódi vagy?
– Ahonnan jöttem, ott tisztelik a hagyományos értékeket. Egy kis zalai községben, Várvölgyön élek, ahol nagyon szép a táj, csodálatosak a színek és az a mennyei szőlő, ami ott terem… Tudom, olyan vagyok, mint egy marketinges, de imádom a hangulatát. Egyszerűen gyönyörű. Iskolába is otthon járok.
– Ezt hogy sikerült elérned? Úgy tudom, a vak és gyengénlátó gyerekek ötévesen általában fővárosi kollégiumba költöznek, mert csak a Vakok és Gyengén látók Országos Intézetének iskolájában tanulhatnak megfelelően…
– A szüleim azt szerették volna, hogy teljes életét élhessek. Maguk mellett tartottak Várvölgyön és beírattak a látó gyerekek közé, általános iskolába. Nagyon kemény volt az első néhány év, de az osztálytársaim és a tanáraim segítőkészek voltak, így nem maradtam el a tanulásban és a közösség is befogadott. Nagyon igyekeztem! Nekem fontos volt, hogy mindent úgy csináljak, mint a többiek. Még szekrényt is ugrottam tornaórán, nagy esések árán, de sikerült! (Nevet.)
– Úgy látom, a látás hiányossága a sminkelésben sem akadályoz. Nagyon szépen kifestetted magad!
– A tusvonalat az anyukám húzza, de a többi valóban az én művem. Csak úgy érzésre sminkelek. Persze eleinte félresikerült, és az alapozó- vagy rúzsfoltokat a körülöttem élők igazgatták meg. Kész szerencse, hogy homályos foltokat, színeket azért látok, mert gondban lennék, ha nem tudnám, milyen árnyalatú smink illik ehhez a ciklámen blézerhez, ami most rajtam van. Imádok öltözködni.
– Mostanában van is alkalmad megjelenni, hiszen Dénessel A Dal döntőjébe jutottatok.
– Számomra szinte felfoghatatlan, nagyon boldog és izgatott vagyok. Szeretem, hogy így pörög most körülöttem az élet, és szerencsém, hogy van egy csodálatos anyukám, aki amióta megszülettem, csak annak él, hogy velem foglalkozzon. Most is itt van mellettem, Pesten, ami megkönnyíti az életem, mert ugyan ügyes vagyok egyedül, de itt biztosan eltévednék.
– Mióta beszélgetünk, egyfolytában mosolyogsz. Azonban gondolom, nem volt mindig ilyen könnyű szembenézned a ténnyel, hogy nem látsz.
– Nekem is voltak nagyon szomorú éveim, és csak akkor tudtam belenyugodni a megváltoztathatatlanba, amikor rádöbbentem: én is kaptam valamit az élettől. Méghozzá a hangomat, a zenei tehetségemet. Tudom, sok ép és egészséges ember is szomorú, nem találja az életben a szépet. Nekik azt üzenem, hogy lássanak a dolgok mélyére: biztosan ők is kaptam az égiektől valami különlegeset, csak nézzenek szét jó alaposan!
