– Láttalak a premieren. Egyáltalán nem lehetett észrevenni, hogy bármi is fáj, de a partira már nem jöttél, amit nagyon is értek. Miként szorult beléd ekkora önfegyelem? Hogyan voltál képes végigcsinálni ezt az egészet?
– Hallottam egy történetet egy idős, nagybeteg színészről, akinek a halálos ágyán az volt az utolsó kívánsága, hogy egyszer még hadd játsszon az életben. Teljesítették, és a bácsika a deszkákra lépve kivirult, elfeledte minden fájdalmát, és még egyszer, utoljára, szívvel-lélekkel színész volt a végső összeomlás előtt. Velem ugyanez történt, csak kicsiben. (Mosolyog.) Míg a színpadon Borisz bőrébe bújtam, lüktetett bennem az adrenalin, semmi sem fájt. Aztán kilépve úgy éreztem, nem bírom tovább, semmi másra nem vágytam, csak hogy végre pihentethessem a karom…
– Mint azt már mi is megírtuk, az egyik jelmezes főpróbán sérültél meg, késő este. Nagyon kemény éjszakád lehetett…
– Azokat a pillanatokat, amikor érzéstelenítés nélkül tették helyre a ficamom, az ellenségemnek sem kívánnám. Az orvosok először el akartak altatni, csakhogy erre nem maradt idő, hiszen csak egy nap volt hátra a Starfactory premierjéig, és a sérülésem miatt itt-ott át kellett alakítanunk a darabot, a jelmezeimről nem is beszélve! Hála a csapatmunkának, ez sikerült, a cél érdekében pedig elviseltem a fájdalmat.
– A tehetségkutatók felemás világáról szóló darabban az egyik főszereplő agilis, törtető, orosz származású mamáját alakítod. Annyira édes az akcentusod, hogyan tettél rá szert?
– Mindig szeretek hiteles lenni. A Kalózok forgatásának idején például Horgas Esztertől tanultam fuvolázni. Itt most egy középkorú, dögös, orosz származású anyukáról volt szó, így hát találkoztam egy orosz ajkú, ám magyarul is beszélő hölggyel. Sokat beszélgettünk, figyeltem, miként formálja a hangokat, a szavakat, hogyan hangsúlyoz, és beleépítettem a játékomba. Ott ült a premieren is, és nagy örömömre gratulált nekem, mondta, hogy nagyon orosz voltam a színpadon! (Nevet.)
– Igazán hitelesen alakítod az anyát is, aki a fia helyett puszta szeretetből akarja kikaparni a gesztenyét. Csakhogy mint tudjuk, a pokolba vezető út is jóindulattal van kikövezve…
– Ez bizony így igaz. Mi a színpadon szélsőségeket mutatunk, épp azért, hogy elgondolkodtassunk. Az általam megformált anya nem lehetett csak kicsit rátelepedő, vagy szelíden erőszakos, ahhoz, hogy hasson, igen markánsnak kellett lennie. Arra szerettünk volna rámutatni, hogy sosem szabad önmagunk megvalósulatlan karrierálmait kivetíteni a gyerekünkre, helyette ügyesen lavírozva, csupán annyira kell részt vennünk az életében, amennyire ő igényli ezt. Ez a darabban Ricsi mamájának nem sikerül…
– És mi a helyzet a te két kisgyermekeddel, most, hogy a sors egy időre kivonta a forgalomból a jobb karodat?
– Jaj, ne is mondd! Már ott kezdődnek a gondok, hogy Anna hajnali ötkor felébreszt, az ölembe kéredzkedik és kéri a tejpépét. Még ezt a kérését sem tudom maradéktalanul teljesíteni. Ő azonban partner mindenben, még pelenkázáskor is segít, hogy megkönnyítse a dolgom, a nagyfiam pedig szerencsére már mindent megért. Leginkább annak örülhetek, hogy az anyósomra és a férjemre is számíthatok, végtelenül hálás vagyok mindazért, amit ők tesznek, hogy fél kézzel is kerek maradjon az életem.
– Azért ugye végre tudsz egy kicsit pihenni?
– Egy hetem van a feltöltődésre, a regenerálódásra. A férjem, Attila természetgyógyász, és minden trükköt bevet, hogy minél jobban gyógyuljak. Az orvos szerint a szöveteim állapota jó, minden reményem megvan a gyors felépülésre. Drukkoljatok!
