– Kevés embert láttam mostanság ilyen önfeledten nevetni. Mintha egy mosollyal képes lennél lesöpörni magadról minden rosszat, ami csak érhet. Ha mosolyogsz, a szemed is nevet. Nem tudom, mit szedsz, de adj belőle nekem is!
– Köszi, ez kedves. Egyrészt az lehet az ok, hogy olyan családban nőttem fel, ahol sosem keseregtek, hanem megoldást kerestek a gondokra, örültek egymás sikerének. Sokat jelent az, hogy a szüleim figyelme egykeként csakis rám irányult, és ezt ne úgy értsd, hogy elkényeztettek, hanem nagyon is az életre neveltek engem. Otthon csak szeretetet és biztatást kaptam. Egy szóval sem mondták, amikor napokra színházzá alakítottam a nappalit és a gőzvasalóval füstgépeztem, hogy bontsd le, kisfiam, mert végre mi is élni szeretnénk a saját lakásunkban! Ilyen szülőkkel a hátam mögött akkor is teljesen jól vagyok lelkileg, ha évek óta nincs párom.
– Mi lehet ennek az oka?
– Nem is tudom, talán válogatós vagyok? (Nevet.) Vagy talán az, hogy a volt kedvesem, Fanni óta senkit nem sodort az utamba a sors, aki a helyébe léphetett volna. Nem görcsölök a párkeresésen, de azért nyitott szemmel járok. Ha hiszed, ha nem, én azért nagy vadász vagyok ám! Szeretek ismerkedni, de rögtön megérzem, ha valakivel valami nem stimmel, és inkább kilépek a dologból, mielőtt komolyabb sebeket ejtenénk egymáson.
– Ez bölcs dolog. Különben is nagyon be vagy fogva, elképzelésem sincs, mikor ismerkedsz. Színház, musicalstúdió, Sztárban sztár…
– Nagyon élvezem ezt a pörgést. Szerintem a Sztárban sztár egy igazán értékes, újszerű műsor, rendkívül szórakoztató, nemcsak a nézőknek, hanem nekünk is. A legnagyobb sztárok, úgy mint Adele vagy Pavarotti, természetesen utánozhatatlanok, a maximum, amit megtehetünk, hogy tisztelettel odavarázsolunk valami nagyon hozzájuk hasonlót a tévénézők elé. Az eddigi adásokban voltam nő is, férfi is, minden szerepet élveztem, hiszen színészként nem állnak távol tőlem a nagy átalakulások. Szeretnék minél tovább a műsor szereplői között maradni, mert hihetetlenül izgalmas feladat számomra a világsztárok bőrébe bújni.
– Szerencsés fickó vagy. Voltál már István, Jean Valjean, Jézus, és alig vagy 30.
– Ugye? Néha furcsa belegondolni, hogy elfogytak a szerepálmaim. Színészként az érdekes kihívások izgatnak. Szeretem azokat a karaktereket, amelyek igénylik, hogy mélyen beleássak miattuk a lelkembe, hogy elgondolkodtassanak. Persze rengeteg ötletem is van. Most épp a musicalstúdióm az, amibe az energiáimat fektetem. Nagyon szeretném, ha ez nemcsak egy énekiskola lenne, hanem a hozzám érkezők megkapnák azt a bizonyos pluszt, amit én már megtanultam, hogy a tehetség mellett mi minden kell ahhoz, hogy valaki talpon maradjon ebben a szakmában.
– Gondolom, mindehhez a nagy, baráti bulikból töltekezel. Úgy hallottam, nagyon jó vendéglátó vagy…
– Így igaz, gyakran tartunk nálam bulit. Néhány éve építettem egy kedves kis házat Dunakeszin, ahová szívesen jönnek a barátaim. Nagy Sanyival és Serbán Attilával nagyon jókat szoktunk hedonistáskodni. Imádunk enni, inni, jókat nevetni. De szeretek magamban is lenni, sétálni a Duna-parton, miközben köveket dobálok a vízbe, és van egy kertem is, amit imádok szépítgetni a jó levegőn.
– Tősgyökeres pesti srác vagy. Hogyan alakult ki benned ilyen erőteljesen a vidéki élet szeretete?
– Fontos volt nekem, hogy legyen kertes házam, mert jól emlékszem a vidéki nagymamámnál és a szentendrei családi nyári lakban töltött gyerekkori nyarakra. Volt konyhakertünk, gyümölcsösünk, házi is haszonállataink is, én pedig határtalan örömmel terelgettem mezítláb a teheneket. Ma sem jönnék zavarba, ha teszem azt malacot kellene etetnem. Ugyan pesti vagyok, de a lelkem vidéki, és ezt az életérzést szeretném majd átadni a gyerekemnek is.
– Végezetül: amikor felveszed a telefont, nem úgy köszönsz, hogy szia vagy halló, hanem azt mondod, hogy puszi. Van ennek különösebb oka?
– Ez csak azoknak jár, akik kedvesek nekem.
