Krisztián egész este fel-alá lézengett, mialatt a többiek óriási buliban érezték jól magukat, majd keményen nekiállt inni, mondván, hogy ez majd talán alkalmassá teszi őt is a szórakozásra. A hangulatát az alapozta meg, hogy hiányolta az igazi barátait, azokat, akikkel valóban jól tudja érezni magát. A kegyelemdöfést aztán az egyébként meglepően jó hangú Dorka adta meg, amikor rázendített a Titanic betétdalára. Krisztián ekkor zokogásban tört ki, félrevonulva a többiektől. Zsoltnak könnyek között elmondta, hogy azért sír, mert hiányzik neki a nagypapája, akinek halálhírét éppen akkor mondták el neki, amikor a Titanic című filmet nézte.
Zsolti sűrű “vágod?” kérdések között biztosította versenytársát az együttérzésről, és ő volt az, aki később a zuhanyzóba is elkísérte a magáról már alig tudó srácot. Krisztián ugyanis odáig jutott az önfeledt szórakozásban, hogy végül egy üveg pálinkával (amit később más-más alkoholra cserélt) és egy gigantikus konyhakéssel sétálgatott fel-alá a hálószobában a többiek között. Aztán rájött, hogy ezzel a kelleténél jobban megrémít néhány embert, így végül egy zuhany és a minden bizonnyal keservesnek ígérkező józanodás mellett döntött.
Könnyen lehet persze, hogy valójában Iza iránt érzett, egyelőre viszonzatlan érzelmei küldték őt padlóra. Elvégre a srác nem annyira gyakorlott hódító, mint az ismét fantasztikus szóvirágokat ontó Aurelio. Aurelio Zsófihoz intézett vallomását kár is összefoglalni. Inkább álljon itt a maga tökéletes valójában:
– Na figyelj. Komolyan, úgy dobog a szívem, hogy nem tudom elmondani, de nyugodtan megfoghatod. Most így eltekintve, tudod, a délutántól, hogy így a vitáinktól, tudod… Nem hazudtam tényleg semmiben és tényleg úgy gondolom, hogy te vagy itt a legjobb csaj és főleg a számomra meg mindenkiére. Én tényleg azzal szoktam így veszekedni, akit tényleg, igazából imádok, szeretek, és csak azzal tudok így összeveszni, mint veled. És nem kamuzok.
Tényleg, tízből tizenegyes vagy. Az ujjaid, mondtam, a lábujjaid… Tényleg, ha nem te leszel az
enyém, akkor a dublőröd legyen az enyém. Hát most nem fogom elsorolni, hogy mi mindened tetszik, mert annyira egybe vagy, hogy…
– Te most tényleg komolyan beszélsz, vagy csak a játék miatt?
– Nem, kamuzok végig. (az itt következő, zavartan mosolygós, kisípolt rész idézésétől most eltekintünk)
– Miért nem kérsz soha bocsánatot?
– Mit?
– Miért nem kérsz soha bocsánatot?
– Hát én ilyen vagyok, tudod, ilyen átlagos. Az átlagos fiúk nem kérnek bocsánatot.
