Szarvas József:
“Nekem nem egy konkrét emlék jut eszembe, hanem az a szellemi örökség, amit hátrahagyott. Persze számtalanszor előfordult, hogy ültünk együtt a teraszon és jókat beszélgettünk, viszont ennél sokkal fontosabb az, hogy azok a dolgok, amikről beszélgettünk, megvalósultak – még ha csak a halála után is. A zsigárdi ház, a Pajtaszínház, a Tündérkert mozgalom – mind olyan dolgok, amelyekről néhányan azt gondoltunk, hogy igen, akad itt valami, amit ő félbehagyott, de mi ezt nem engedjük el. Azóta már megvalósult a Kaszás Attila versmondó verseny is, ami szintén erősen köthető hozzá. Mindemellett létezik már Kaszás Attila-díj, és akadnak díjazottak, alapítvány, egyesület, terem a Nemzeti Színházban – és van sok jóakarat, amely már rég másként gondol közösségre, becsületre, szorgalomra, nem is tudva már: mi módon kapcsolódnak mindezek Attilához. Az ember nem beszél ezekről a dolgokról, de néha megállok, és eltűnődöm azon, hogy ebben rejlik Attila szellemi öröksége. Az, hogy ő elment, megváltoztatta az egész életemet.”
Stohl András:
“Egy öltözőben öltöztünk a Nemzeti Színházban, s – bár már előtte is ismertük egymást – ez olyan szoros kötődést teremtett közöttünk, amit nehéz szavakkal kifejezni. Egy-egy színpadra lépés előtt mindig megbeszéltük, ki hogyan érzi magát, kit milyen dolgok foglalkoztatnak éppen – miután elment, ugyanezt az öltöző bejárata felett lógó fényképével tettem meg. Amit azonban most a leginkább el szeretnék mondani, az az, hogy mennyire remekül főzött az én barátom. Gyakran előfordult, hogy Szarvas Józsit, Rudolf Petit és engem meghívott magához vacsorára. Azok a vacsorák, bármikor is történtek – júliusban, októberben vagy decemberben –, mindig olyan hangulatban zajlottak, mintha karácsony lenne. Meghitt és bensőséges volt minden, és rengeteget nevettünk. Senki nem főzi úgy és olyan finoman a spaghetti alla »puttanescá«-t, mint ahogyan ő készítette.”
Alföldi Róbert:
“Talán az egyik legfontosabb kollégám volt, amikor leszerződtem a Vígszínházba. Meglepett a nyitottsága, a figyelme egy fiatal, kezdő kolléga felé. Nagy biztonságot adott számomra, hogy olyan szakmai bizalmat kaptam tőle, ami az első években szinte napi beszélgetést, tanácsot jelentett, bármit is próbáltam. Soha nem fogom elfelejteni azt az őszinte örömöt a szemében, amikor megnézte életem első rendezését. Segített, hogy az legyek, aki vagyok. Segített, hogy önmagam lehessek. Nincsenek szavaim, hogy elment. Nem fair. Sem istentől, sem a sorstól.”
Trokán Péter:
“2002-től egészen a haláláig együtt játszottunk a Nemzetiben – már előtte is ismertük egymást, de addig nem dolgoztunk együtt. Éltük a színház mindennapi életét, tettük a dolgunkat, a lányaim pedig olykor-olykor bejárogattak hozzám. Attila nagyon szerette őket, és valamiért kitalálta rám azt a fogalmat, hogy a »büszke atya«. Emlékszem, mindig mondta, hogy mennyire irigyel engem, hogy ilyen szép gyerekeim vannak – erre én mindig visszavágtam neki, hogy: “na, gyerünk, gyerünk, nyomás, te sem vagy már olyan karonülő!” Az idő tájt jöttek össze Ildivel, és mondta, hogy hát még azért elég korai a szerelem. Aztán, rá egy évre, valamilyen előadást néztünk közösen a Tháliában, jöttünk kifelé a színházból, és sétáltunk az Andrássy úton hárman, amikor is elkezdtek engem húzni, hogy: “na, most megmondjuk neki?”, közben pedig nagyokat nevettek. Végül kibökték, hogy az Ildi várandós, s hogy másnap mennek le Szegedre, hogy elmondják az örömhírt Ildi szüleinek. Abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy a társulatból én értesültem először arról, hogy Jancsika érkezik. Attila fontosnak tartotta, hogy – főleg az adok-kapok »játszmáink« után – lereagálja nekem azt, hogy hát, csak összejött – én meg borzasztóan meghatódtam, hogy megtiszteltek ezzel a hírrel. A halála után Ildivel többször felemlegettük ezt a pillanatot.”
Gesztesi Károly:
“Van nekünk egy Színész-árvákért Alapítványunk, és Attila az első pillanattól kezdve jött és segített. Előfordult, hogy éppen a Vígszínházban játszott, és átjött a Tháliába, hogy elénekelje a Fényév távolságot. Fantasztikus ember volt, olyan pali, akire mindenki felnézett valamiért – én például a kifogyhatatlan energiáiért. Nagyon sokat buliztunk együtt, főleg hétvégente, és általában vasárnap reggel fél tizenegytől játszottuk A padlást. Mi mindig halálfáradtak voltunk, de ő olyanokat énekelt, hogy az valami elképesztő. Nem volt olyan, hogy ne teljesen tiszta hanggal énekelve jött volna el az előadásra. Egyszerűen zseniális ember volt, ez minden, mit mondhatok.”
