Nyomozás Sherlock nélkül
A leghíresebb gyilkosság, amelyet Doyle göngyölített fel, Oscar Slater ügye volt. A vádak szerint Slater megölte a közelében lakó, 82 éves Miss Marion Gilchristet. A fiatalember nem volt makulátlan előéletű, játékbarlangot üzemeltetett, nevét jól ismerte már a Scotland Yard. Amikor a rejtélyes gyilkosság történt Slater lakhelyének közelében, mi sem tűnt természetesebbnek, mint elővenni a férfit és rábizonyítani a bűntettet. Bár Slater a gyilkosság estéjére alibit igazolt, szemtanúkkal, ezt az apróságot a rendőrség figyelmen kívül hagyta, és mivel eredményt kellett felmutatni a nagyközönségnek, ezért gyorsan lefolytatták a tárgyalást és halálra ítélték őt. Az ítélet után fordult Slater ügyvédje Arthur Conan Doyle-hoz, hogy kutasson új bizonyítékok után és próbálja meg tisztázni Slater nevét. Doyle elfogadta a kihívást és nyomozni kezdett Sherlock Holmes módszereivel.
Megvizsgált minden bizonyítékot, és a The Case of Oscar Slater című írásában lépésről lépésre levezette, hogy miért nem lehetett Slater a gyilkos. Az egyik bizonyíték Slater bűnösségére az volt, hogy álnéven hagyta el az országot a gyilkosság után, ami gyanússá tette. Doyle szerint azonban nem menekülni akart, hanem a szeretőjével utazott el, és az álnévvel a felesége elől akart elbújni. A következő terhelő bizonyíték a fegyvere volt, ám nem lehetett az a gyilkos eszköz, mivel Miss Gilchrist halálos sebe sokkal nagyobb volt, mint amit az a pisztoly okozhatott volna.
Doyle arra is rájött, hogy eredetileg egy nagy karosszékbe verte be a fejét az idős asszony, és nem az azután kapott lövésbe halt bele. Szembeöltő bizonyíték volt az is, hogy az asszony beengedte támadóját, tehát jól ismerte valószínűleg, míg Slater hiába lakott a közelben, sosem találkozott a hölggyel. Doyle kutatásának eredményei nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy újratárgyalják Slater ügyét, de megváltoztatták az ítéletet életfogytiglanra.
 |
| Arthur Conan Doyle és Oscar Slater |
A publicitás ereje
Évekkel később Oscar Slater írt egy szívhez szóló levelet Doyle-nak, hogy ugyan nincs új bizonyíték, nincs semmi a kezében, ám ártatlanul ül a börtönben, könyörgött neki, hogy segítsen. Doyle ekkor bevetette a nyilvánosság erejét az ügyben, felkereste befolyásos barátait éppúgy, mint a sajtóban dolgozó ismerőseit. Sikerült is felkeltenie a nagyközönség figyelmét olyannyira, hogy egy glasgow-i újságíró tollat ragadott és könyvet írt az ügyről The Truth About Oscar Slater címmel, ami fordulópontnak bizonyult. A könyvben az újságíró arra a következtetésre jutott, hogy sokkal inkább az idős asszony unokaöccse vádolható a gyilkossággal. Újratárgyalás nem lett ugyan, de a Scotland Yard a könyv hatására – bár ezt nem ismerték be sosem – közleményben tudatta, hogy Slatert 18,5 év börtön után szabadon engedik.
Később Oscar Slater igazságtalanul való bebörtönzéséért kárpótlást kapott az államtól, ám esze ágában sem volt azt megosztani Doyle-lal. Doyle szerint márpedig 1000 dollárt a 6000-ből neki kellett volna adnia a segítségéért, ám Slater ezt visszautasította, és megtartotta magának a pénzt. Doyle végtelenül felháborodott, hálátlannak és ostobának tartotta Slatert.
 |
| Oscar Slater tárgyalása |
Író vagy gyilkos?
Doyle neve nemcsak detektívként, hanem később egy gyilkosság gyanúsítottjaként is elhíresült. A nagy sikerű könyv, A sátán kutyája ugyanis nem az ő műve volt, hanem szintén író barátja, Bertram Robinson írta, akit állítólag megmérgezett azért, hogy a plágium ne derüljön ki. Egy brit pszichológus a kétezres évek elején kezdte el vizsgálni Doyle Robinsonhoz fűződő viszonyát.
Pár évvel A sátán kutyája megjelenése előtt Doyle be akarta fejezni a Sherlock-történeteket, mert untatták már a detektív kalandjai. A híres nyomozó azonban addigra olyan szinten a közönség szívéhez nőtt, hogy állítólag még maga az angol királynő is nehezményezte, hogy Sherlock főhőse meghalt az utolsó sztroriban. A detektív történetei közlő újságok és a rajongók – és természetesen a jövedelem – nyomására Doyle végül úgy döntött, hogy feléleszti Sherlockot.
Ekkor lépett a képbe Robinson, akinek a nevét az új könyv elején meg is említi, mint ötletadót. A két író kapcsolatát vizsgáló pszichológus nyomozása során arra a következtetésre jutott, hogy a levelekben és dokumentumokban nyilvánvalóan látszik, hogy nem csupán az alapötlet pattant ki Robinson fejéből, hanem úgy, ahogy van, az egész könyv az ő műve, amit Doyle ellopott tőle. Ráadásul – elmélete szerint – Doyle Robinson feleségének a szeretője volt, így feltételezhetően a plágium kiderülésétől való félelem és a szerelem együttes erővel késztettette arra, hogy megmérgezze barátját.
 |
| Arthur Conan Doyle (középen, hátul) és Bertram Robinson (középen ülve) |
Mérgezés profi módon
Sherlock nagy visszatérése hallatlan sikert aratott, Doyle okkal félt tehát attól, hogy belebukik az egész karrierje, ha kiderül a lopás. A pszichológus szerint az első nyom a könyv eredeti címében – The Hound of the Baskervilles – felmerülő név és a főszereplő neve, Henry Baskerville volt, ami szinte teljesen megegyezett Robinsonék kertészének, Harry Baskerville nevével. Persze ez nem bizonyít semmit, hiszen Doyle-ról köztudott volt, hogy előszeretettel használja környezete neveit, helyzeteit a könyveiben.
Ami már sokkal inkább gyanús volt, hogy Robinson alig 36 évesen tífuszban halt meg, olyan időben, amikor abban a térségben egyáltalán nem volt tífuszjárvány. Doyle azonban, mivel az írás mellett orvosként is praktizált, könnyedén megmérgezhette barátját oly módon, hogy tífusznak tűnjön.
Természetesen a Holmes-rajongók szerint mindez koholmány, és tiltakoztak az ellen, hogy a Scotland Yard exhumálja emiatt Robinson testét. Akármi is az igazság, a Holmes-történetekhez ez a háttérben rejlő titokzatosság hozzátesz, még inkább izgalmassá téve a misztikus bűnügyeket.
