Miként jutottál arra a felismerésre, hogy útnak indulsz? Fordulóponthoz érkezett az életed?
Tudom, sokan ezért indulnak el, vagy azért, mert valamiben nem tudnak dönteni. Az én esetemben semmi ilyesmi nem volt. 15 évvel ezelőtt elolvastam az akkor még egyetlen könyvet erről a zarándokútról, és úgy éreztem, egyszer nekem ezen végig kell mennem. Persze meg kellett várnom, hogy minden összejöjjön ahhoz, hogy majdnem két hónapra elmehessek. Amikor minden összeállt, elindultam. Ez négy éve történt. Akkor lettem 49 éves, az elég jó szám, éppen hétszer hét év. Úgy terveztem, minden egyes évemért egy napot töltök el az Úton.
Mi mindent vittél magaddal?
Nagyon körültekintően csomagoltam, és büszke vagyok rá, hogy a fáslin kívül semmi nem volt felesleges a hátizsákomban. A könyvben ott a listám, ha valakinek esetleg szüksége lenne rá.
Milyen várakozásokkal tetted meg az első lépéseket az Út kövein?
Elvárások nélkül indultam, hagyni akartam, hogy minden, ami jön, megtörténjen velem. El tudtam engedni a dolgokat, eltűnt belőlem az akarás, ami egyébként jellemző a Kosokra. Elkezdtem élvezni a saját társaságomat, és semmihez nem hasonlítható békét éreztem a lelkemben. Az utolsó száz kilométeren csatlakozott hozzám a párom, aki 42 napig, amíg egyedül gyalogoltam, aggódott, kémlelte a messzeséget. Santiagótól aztán együtt mentünk le egész az óceánig.
Nem csodálom, hogy féltett: törékeny nőként, egyedül az Úton. Te nem tartottál semmitől?
Nem volt bennem félelem. Csak azért fohászkodtam minden nap, hogy semmi ne akadályozza meg, hogy végigmenjek az Úton. Hálás vagyok a sorsnak, az égieknek, hogy engedték, hogy meg tudtam csinálni!
Éjjel is gyalogoltál?
Nem, bár amikor rosszul aludtam, megfordult a fejemben, hogy kellene. De nem volt bennem elég bátorság hozzá, ráadásul újhold volt, totális sötétség, és nem akartam lemondani a gyönyörű táj látványáról sem.
Mit adott neked maga az Út? A lelkednek?
A Bakancskoptatóból derül ez ki igazán, ami nem egy útikönyv. Akik már olvasták, azt mondják, nehéz letenni, akár egy izgalmas regényt. Nemcsak arról írtam, ami az Úton történt, hanem sok másról is. A 42 magányos napon rengeteg régi emlék jutott eszembe a szakmámról, a körülöttem lévő emberekről és persze a magánéletemről, magamról. Gondolkodtam a nőiességről, az anyaságról, a párkapcsolatokról. Ezek a dolgok nem véletlenül jöttek felszínre. Az Úton történtek segítettek, hogy egyre inkább harmóniában éljek önmagammal. Ez meglehetősen nehéz feladat nekünk, nőknek, mert túl sok dolognak próbálunk megfelelni. Közben pedig elfelejtjük szeretni, uram bocsá’, szépnek látni magunkat. Önmagunkat mindig a sor végére tesszük. Az Út tanított meg arra, hogy boldogságra születtem, hogy ne a környezetem elvárásai szerint éljek, hanem úgy, ahogy nekem jó.
Olyan Úton járhattam, ahol kétezer év alatt megannyi zarándokló otthagyta a gondolatait, vágyait, könnyeit. Ez az energia magával ragad. Nagyon jó a részévé válni, egybeolvadni vele.
Hogyan lett az élményből könyv?
Nem akartam elfelejteni a sok szépséget, a gondolatokat, találkozásokat, beszélgetéseket, ezért minden nap, amikor megérkeztem a szállásra, elővettem a naplómat és írtam. Aztán amikor hazajöttem, a kollégák, a barátok kérdezgettek, hogy milyen volt, de nem tudtam érdemben válaszolni, mert három mondatban lehetetlen elmesélni. Meg méltatlannak is éreztem sztorizgatni. Inkább leírtam az egészet.
A színészet mellett lehet, hogy az írás lesz a másik lábad?
Akárcsak a színház, az írás is a szerelmemmé vált, mindkettő nagyon izgalmas alkotómunka. Már készül is a harmadik könyvem, ami regény lesz, de a témája egyelőre titok. Feszeget belülről, meg akar születni, nekem nincs más dolgom, mint leírni.
