Hevesi Tamás: “Nekem, eltűnt énekesnek, sokat jelentett a zsűri elismerése”

A műsor előtt nem igazán voltál az úgynevezett bulvármédia szeme előtt. Hogy jött a felkérés?

Két évvel ezelőtt benne volt a nevem a The Voice – Magyarország hangja lehetséges zsűritagjai között. Akkor a legjobb nyolc közé jutottam, végül Somló Tomira esett – nagyon helyesen – a csatorna választása. Tehát már akkor megtörténtek felém az első lépések a TV2 részéről. Aztán egyszer csak felhívtak, hogy mit szólnék hozzá, ha szerepelnék a Sztárban sztárban. Nekem nagyon tetszett ez a műsor. Átbeszéltem asszonykámmal is, aki szintén támogatott.

A legfőbb ok, amiért vállaltam, hogy nem éreztem benne izzadságszagot, és azt a nagy, vérre menő versenyt sem. Persze senki nem akar kiesni, de inkább egy kellemes, ám kemény, szórakoztató játék ez nekünk. Örülök, hogy már az első műsorban Louis Armstrongot kaptam, hisz akik nem ismertek, vagy ismertek, de elfelejtettek, vagy akik nem felejtettek el, de nem tudtak rólam, azok – a visszajelzések alapján – már attól a produkciómtól elcsodálkoztak.

Mondhatni, nem volt rossz a belépőd. És aztán jött a következő adás, ahol Andrea Bocellivé váltál.

Bocelli megformálása nekem sokkal többet jelentett annál, mint hogy megoldandó feladatként gondoljak rá, pedig nem volt egyszerű. Meg kellett küzdenem azzal a fóbiámmal, hogy nem látok, hogy elvesztem a látásomat. A próbán lekötötték a szemem, úgy gyakoroltunk, és piszkosul szédültem. Nagyon nehéz úgy énekelni. Ráadásul semmilyen eszközöm sem volt, és a minimális kézmozdulatokon kívül nem mozoghattam többet.

Élesben ráadásul történt egy kis gikszer, elromlott a mikrofon. Én erről mit sem tudtam, hisz nem láttam, sőt ahogy kísért ki a karmester, a hangos tapstól nem hallottam, hogy azt súgja a fülembe: elromlott a mikrofon. Aztán egyszer csak a kezembe nyomta, hogy itt van, ebbe énekeljek. Ez azért is ért váratlanul, mert operamikrofonnal próbáltunk – az operaénekesek ugye soha nem tartják kézben a mikrofont, úgyhogy hirtelen nem is értettem, mi történik, egy pillanatra megzavart, de nem estem ki a szerepemből, hiszen százszázalékosan a feladatra koncentráltam. A technikusok is erőn felül dolgoztak, hogy a nézők ne halljanak semmit abból, hogy nem az előre bekészített mikrofonba énekelek. Éppen ezért úgy érzem, hogy volt olyan próba, ahol talán még jobban is elénekeltem a dalt, ám ott és akkor, az élő adásban átélni és megélni azt a pillanatot… az leírhatatlan!

A produkciód alatt néma csend uralkodott a stúdióban, a végén pedig a zsűri nem tudta elkezdeni az értékelést a vastapstól. Mi zajlott le benned?

A férfiak többsége nem vállalja az érzékenységét, mert el kell játszani, hogy ő a kemény, nagy csávó. Én vállalom, hogy ha valami megérint, legyen az egy film vagy zene, akkor elérzékenyülök. Nekem a libabőr a válasz. Ha valami a sejtjeimig hatol, azt nem kell megmagyarázni. Katartikus pillanatot éltem meg. Ez nem színészi képesség kérdése. Lehet, hogy ez már csak belemagyarázás, de hihetetlen energiával, aurával érkeztem ebbe a dalba, és erre tessék: elromlott két mikrofon és – ezt a nézők, sőt talán még a stúdióban ülők sem tudták – fent a vezérlőben egy teljes számítógépes rendszer, egymástól teljesen függetlenül. Mitől?! Valamilyen elképesztő energia munkálkodott ott. Majd a zsűritől negyven pontot kaptam. Tudom, azt szokták mondani, hogy a nézők szavazata számít, de nekem, eltűnt énekesnek igenis sokat jelentett és jelent a zsűri elismerése.

Milyen visszajelzéseket kaptál azóta?

“Azt felfogni, hogy egy eltűnt énekes vagyok, és mégis ennyire szerettek.

Az a szeretetáradat, ami elindult felém, az elképesztő. Üzenetek, kommentek százai érkeztek a műsor után. Mindezt úgy, hogy én a Facebookon is csak két hete vagyok fent! Direkt vagy nem direkt, de eltávolodtam, vagyis inkább bele se folytam ebbe az egész internetes őrületbe, ami évekkel ezelőtt kezdődött. Tényleg mondhatni, hogy eltűntem. Azt gondoltam, hogy a világ akkor is működik, ha nincs menedzserem, nem vagyok közösségi oldalakon, hanem csak élem a saját életem. Ennek fényében még inkább megható az, amit kaptam ettől a daltól. Azt felfogni, hogy egymillió-hétszázezer ember nézett akkor… Hány koncertet kéne adnom ahhoz, hogy ennyi emberhez eljussak?! Azt felfogni, hogy egy eltűnt énekes vagyok, és mégis ennyire szerettek…

Eddig is sok-sok fellépésem, felkérésem volt, ezért nem is panaszkodtam, de mégsem éltem annyira szem előtt. Most például olyannyira komolyan veszem ezt a műsort, hogy egy fellépést se vállalok. Lelkiismeretes, becsülettel készülő embernek neveltek a szüleim. Édesapám úgy indított el anno a pályámon, hogy Tomikám, mindegy, mi leszel, de három dolgot jegyezz meg: becsületesség, kitartás, tisztesség. Ezt a neveltetést hozom magammal egy kis batyuként. (Könnyezik.)