Miért kell ezt titkolni?
Ha elárulom, hogy nézem a “Celeb vagyok...”-ot, megvető pillantásokat kapok, illetve inkább félrenézéseket, ciki ez, főleg akkor, ha igazából a legtöbben, akik azt állítják, nem nézik, igenis ugyanúgy odaülnek és érdekli őket, mit művelt már megint Aurelio, és vajon Zsófi diktátorkodik-e még egy sort ma is. Ugyanaz történik, mint általában az ilyen valóságshow-knál: nagyon szégyelljük, de mégis nézzük. Miért kell ezt titkolni? Miért lenne szégyen, ha akármilyen okból is, de követsz egy ilyen műsort?
A “Celeb vagyok…”-ban például az a jó, hogy azt hiszed, ismered az embereket, akik oda kiköltöztek, aztán rájössz, hogy senki sem olyan, amilyennek a sajtó leírja. Szerintem nincs olyan ember, aki a neten olvasgatva ne találkozna szembe akaratán kívül is egy-egy sztárhírrel, tehát nagyjából azért tisztában van vele mindenki, hogy ki az aktuális celeb. Én nem tudtam Aurelióról sokat, mert a Való Világot nem néztem. Épp csak annyi ismeretem volt, amit a cikkekből elém került információk hoztak a helikopterezésről és egyéb gyönyörű húzásairól. Bea asszony is kifejezetten távol állt az érdeklődési körömtől, mégis láttam reklámban, cikkben, hogy milyen ordenáré módon bírnak balhézni hites urával. Ezzel a minimális tudással dobta úgy az élet, hogy félig munka miatt, félig kíváncsiságból leültem nézni ezt a műsort.
Az egész egy szórakoztató pszichológiai kísérlet
Aztán jött a meglepetés. Először azt hittem, nekem ez biztos fájni fog, mert milyen emberek ezek már, milyen műsor, és különben is csótányok meg patkányok rohangálnak, és csak a szenzációhajhászás megy. Aztán az első rész után már tudtam, hogy nem is lesz ez annyira borzalmas, mert jellemábrázolást láthatok a képernyőn főleg. Ismert embereket figyelhetek meg, láthatom, hogyan változnak pszichésen a különleges helyzettől, és tulajdonképpen milyen emberek lehetnek igazából. Mert egy ilyen hosszú távú összeköltözéses show-ban nem lehet sokáig rejtegetni a valódi énünket, kibújik a szög a zsákból, kiderül, ki játszotta csak el a celeb szerepét eddig a sajtó felé, miközben teljesen más ember ott belül. Reakciókat láthatok, amik őszinték, vagy ha nem azok, akkor egy idő után az simán kiszúrható.
Nekem az egész egy szórakoztató pszichológiai kísérletet jelent, mint minden ilyen valóságshow. Még akkor is, ha úgy sejtem, hogy a nagy része meg van rendezve, és igen, sokszor fogom a fejemet egy-egy adás folyamán, hogy ennyire sötét hogy lehet valaki. De nincs ezzel semmi baj, nem kell neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Ez csak az egyik szórakozási lehetőség a sok közül. Nem kell letagadni, vagy látványosan viszolyogni tőle. Inkább csak örülni neki, ha tetszik, és átkapcsolni, ha nem.
