Aradszky László
“Barátok voltunk, így aztán rengeteg sztorim van vele kapcsolatban… az egyik legemlékezetesebb történet ki máshoz kötődhetne, mint Elvis Presley-hez. Laci köztudottan nagy Elvis-rajongó volt, a műsoraiban – mind magyarul, mind pedig eredeti nyelven – többször felcsendültek Elvis-dalok. Emlékszem, egyszer (még jó húsz-harminc évvel ezelőtt) Kanadába mentem koncertezni, Laci pedig tudott róla és megkért, hogy hozzak neki valami elvises szuvenírt – mindegy mit, csak hozzak. “Ismerlek, megígéred, de nem fogod teljesíteni” – mondta a kiutazásom előtt. Körülbelül két és fél hónapot töltöttem kint, koncerteztem, a kint élő barátaimnak köszönhetően pedig rengeteg helyen jártam, vittek jobbra-balra. Egyszer Torontóban betértünk egy szuvenírboltba, ahol megláttam egy hatalmas tükröt, amibe Elvis Presley legismertebb fellépőruhája volt belegravírozva, illetve az elmaradhatatlan mikrofon. Amint megláttam, tudtam, hogy ezt meg kell vennem a Lacinak. Így is történt. Hazafelé a repülőn az ötkilós tükör is velem volt. A stewardessek – miután megtudták, mi van a takaró alatt – úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Miután hazaértem, felhívtam Lacit és mondtam neki, hogy találkoznunk kell – mivel mindketten folyamatosan felléptünk és utaztunk, így a balatonfűzfői nyaralómban került sor a találkozóra.
Amikor belépett a házba, és meglátta a tükröt, nem egyszerűen örült… szó szerint elkezdett ugrálni örömében!
Ezt követően akárhányszor közösen léptünk fel, nem volt olyan alkalom, hogy ne említette volna meg, mennyire örül az elvises tükörnek. Nagyon jó érzés volt, hogy egy Komár Lacinak – aki Elvisszel szemben különösen elfogult volt – ilyen hatalmas örömet tudtam szerezni, s hogy ekkora becsben tartotta a tőlem kapott tükröt. Krisztitől (Komár László özvegye – a szerk.) mindig kérdeztem, még Laci halálát követően is, hogy megvan-e még a tükör, mire ő mindig azt mondta: “ne aggódj, viszem tovább az emléked“.
Aradszky László és Komár László
Zalatnay Sarolta
“Laci volt az első szerelmem, ennek köszönhetően pedig minden szempontból meghatározó szerepet töltött be az életemben. Gyakorlatilag az ő zenekarával, a Scampolóval ugrottam fejest a zenébe, még anno a Toldy gimnáziumban. Ő volt az, aki felfigyelt rám… nemcsak mint énekesnőre, de mint nőre is. Viharos, ugyanakkor nagyon klassz jegyességünk volt. Mint minden kapcsolatom, úgy ez is az érzelmeken alapult. Egy kis idő elteltével aztán elkezdtünk együtt énekelni. Ez így is ment két éven keresztül, amikor bejelentette, hogy azt szeretné, ha inkább feleség és családanya lennék, az éneklést pedig elfelejteném. Eszem ágában sem volt abbahagyni a zenélést, ő azonban nem tudta és nem is akarta elfogadni a döntésem, így felbontottam az eljegyzésünket. Jó időbe telt, mire megbékélt velem, de végül is barátok lettünk, amikor pedig a rock and roll koncerteken felléptem vendégként, belátta, hogy jól döntöttem. Emlékszem, azt mondta: “lehet, minden másképp alakult volna, ha nem jelentem ki, hogy nem lehetsz énekesnő“. Visszaszívott mindent, és biztosított arról, hogy tehetségesnek tart. Azt mondta, megérdemlem a sztárságot és mindent, ami vele jár, s hogy én voltam az első szerelme, az első szerelmét pedig sohasem felejti el az ember.
Nagyon jó párost alkottunk mi ketten, valószínűnek tartom, hogy a későbbiekben – miután szétmentünk – azért lett jó a szerelmi életem, mert jó volt az indulás.
Egy időben a betegségeinkről is beszélgettünk, kitárgyaltuk a bajainkat, biztattuk a másikat. Érdekes, mert – ahogy én – ő is hitt abban, hogy van még dolga a Földön – és volt is, mert utána még tíz évig énekelt és dolgozott. Ahogy ebben, úgy abban is hitt, hogy zenével és pozitív gondolkodással meg lehet oldani a gondokat, bajokat, s mindig megpróbálta palástolni a betegségét. Olyan szinten szerettem őt, mint embert… annak ellenére is, hogy sokszor hirtelen haragú volt, és annak ellenére is, hogy sokat civakodtunk. Folyton ugrattuk a másikat, csipkelődtünk egymással, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok a régi képek, amelyeket nemrég visszakaptam. A Rockmúzeumban tartottam a nagykoncertem, Laci özvegye, Kriszta pedig otthagyott egy borítékot a nevemre. Régi képek voltak benne, olyan fotók, amelyeket anno még én adtam Lacinak… az egyik hátuljára az volt írva: “ne felejtsd el, hogy nagyon utállak!”
Zalatnay Sarolta és Komár László
Koós János
“Mindketten ugyanabban a szakmában dolgoztunk – most már csak én vagyok itt, ő már sajnos nem lehet közöttünk. Bármily furcsa, annak ellenére, hogy mindketten zenészként kerestük a kenyerünket, sohasem beszéltünk a szakmáról. Soha, egyetlen árva szót sem. Akárhányszor összefutottunk a Nagykörúton, az Andrássy úton, bárhol, mindig csak a Fradiról értekeztünk, mindketten véresszájú fradisták voltunk. “Mit szólsz, hogy megint győzött/vesztett a Fradi?” – általában így kezdődtek a beszélgetéseink, arról sosem esett szó, hogy melyikünk hol lép fel, vagy épp mikor jelenik meg az új dala. Nagyon hiányzik… hiányzik a hangja, és hiányoznak azok a napok, amikor együtt jártunk a Fradi-meccsekre.
Ott ültünk a lelátón, kiabáltunk, ordibáltunk, drukkoltunk a kedvencünknek.
Az utolsó éveiben már nem nagyon jártunk meccsekre, de tizenöt-húsz évvel ezelőtt gyakori vendégek voltunk a stadionokban. Na, már amikor időnk engedte, hiszen a meccseket általában pénteken, szombaton vagy vasárnap játszották, mi pedig azokon a napokon jóval elfoglaltabbak voltunk – hol ő lépett fel, hol én, de amikor csak tudtunk, kilátogattunk a Fradi-meccsekre. Szomorú, hogy ezt már nem tehetjük meg.”
Koós János és Komár László régebben állandó vendégek voltak a Fradi-meccseken.
Szikora Róbert
“1983-ban találkoztunk először, a Népstadionban, a SZÚR-on (színészek–újságírók futballmérkőzése). Laci valamiért hozzám csatlakozott, pedig jelen voltak a Hungária tagjai is: Fenyő, Kékes, Novai és a többiek. Furcsa volt számomra, hogy – bár a többiek korban közelebb álltak hozzá – mégsem hozzájuk húzott, hanem hozzám. Azt éreztem, hogy szimpatizál velem, igazi, fiatal jampinak tekintett, olyannak, aki nem törődik a szabályokkal, aki mindent felrúg, mindent áthág, mindemellett magányos farkasnak nézett. Ő is az volt, a “farkasok” pedig több ezer kilométerről is megismerik egymást. Úgy hiszem, erre mondják, hogy a “hasonló megörül a hasonlónak”. S bár jó néhány dologban hasonlítottunk, sok mindenben különböztünk is: én előbb-utóbb megpróbáltam elfogadni minden embert, tiszteletben tartani a szabályokat, Laci azonban nem. Sokszor nekiugrott a lemezgyárosoknak, hakniszervezőknek, akik mindezek ellenére mégis szerették.”
Szikora Róbert és Komár László – a fotó 1983-ban készült a SZÚR találkozón. A kép – egészen halála napjáig – Komár László íróasztalán állt, miután elhunyt, özvegye Szikora Róbertnek ajándékozta a fotót. Az az R-GO frontembere szintén íróasztalán helyezte el a közös fényképet.
“A SZÚR-t követően közel húsz évig nem láttuk egymást, 2002-ben, az ausztrál turném során aztán találkoztam a fiával, aki a szöges ellentéte volt – mind kinézetre, mind pedig természetre, de mégis Komár volt. Ugyanaz a vér folyt Laciban is, csak a körülmények olyanná tették, amilyenné… háborús helyzetben nőtt fel, és akkor csak erővel lehetett győzni. Szabad szájú, kemény tinédzser volt a Köztársaság téren… Ugyanebben az évben újra összesodort minket az élet Lacival, megkeresett, és egy kéréssel fordult hozzám: szerette volna, ha dalokat írok neki. Rengeteget beszélgettünk. A szavaimra hallgatva aztán felhagyott az asztrológiával és a buddhizmussal, és elkezdte a Bibliát olvasgatni. Nem sokkal később megszületett a lemez is, Kell a nő címmel. Emlékszem, Laci kedvenc dala erről a lemezről az “Úgy szeretnék 20 éves lenni” volt, ebben talált a leginkább magára. A megfogalmazásában érezte legjobban azt, hogy ki is ő valójában…”
