A kereskedelmi tévézés kora előtti időszak koronázatlan királyát, Friderikusz Sándort vetette be a TV2 a nézettségért folytatott küzdelemben, a számok szerint eddig inkább kevesebb, mint több sikerrel: 10 fiatal nézőből csak egy választotta az önkéntes rabságot a showmannel. Pedig az Összezárva Friderikusszal nézhető produkció.
Gyarlóan őszinte pillanatok
Végy egy Való Világ szerű díszletet, nevezd ki Friderikusz Sándor ideiglenes lakóhelyévé, eressz be egyet a Blikk top 10 címlapsztárja közül, zárd rájuk a stúdióajtót 24 órára, és hadd szóljon! Nagyjából ez a koncepció áll a TV2 vasárnapi esti show-ja mögött. De miért is kellene komplikáltabb? Hiszen a televízióipar számos “emberkísérlete” mutatott rá eddig is a műsorban eltöltött idő és az őszinteségfaktor közötti direkt összefüggésre, így hát okkal számít valami hasonlóra az Összezárva Friderikusszal is.
A lakásavató pilot adásban Gesztesi Károly ment ott alvós buliba Fridihez. A beszélgetés témái ugyan nemigen hagyták el a Claudia–pia–Shrek háromszöget, a műsor megtekintése így sem volt elvesztegetett idő. No, nem azért, mert Gesztesi – vélhetően inkább a magasabb gázsi ígérete, mint Friderikusz kérdezéstechnikájának hatására – elmondta, hogy legkisebb gyermeke nemcsak a nevét viseli, de genetikai készletét is hordozza. Sokkal inkább azért, mert becsúszott néhány gyarlóan őszinte pillanat, amiben semmilyen szenzáció nem volt, talán még érdekesség sem, csak egy hangulat, egy jó érzés, egy jó mondat, egy normális gesztus.
Két pasas beszélgetett a tévében, és ezt meglepő természetességgel tették. Friderikusz Friderikusz volt, Gesztesi meg Gesztesi, és nem a logózott fürdőköpenyű barter-wellnesshétvégék császára. Elhittük, hogy felnőtt fejét is némán idős édesanyja ölébe hajtja, ha padlón van, és átfutott az agyunkon, hogy az ország talán legnagyobb tévés dívája egy apnoét kezelő, fújtató Darth Vader-maszkkal osztotta meg az ágyát éveken át.
És ezért elviseltük azt is, hogy a vendég megállás nélkül LGT-slágereket énekelt és zongorázott, megbocsátottuk neki, bár meg nem értettük, hogy az öt legjobb magyar színész közé lőtte be magát.
Nem történt semmi korszakalkotó, még csak új műfaj sem született, Friderikusz Potemkin-lakásában néhány pillanatra nem a gázsivadász, színpad-, mozi- és tévéipari vállalkozót, ügyeletes reklámhőst láthattuk, hanem egy érzelmes, szeretni való, borissza melákot.
Aztán jött egy reklámblokk, és a művész prosztatájáról is megtudtunk egyet s mást. Talán többet is, mint szerettük volna.
