Visszacsapott a tehetség
Emlékszem, amikor a nagy visszatérés után üldögélt egy vidéki rádióstúdióban interjúra várva, és nézegette az első, akkor már nem bakelit-, hanem CD lemezét. Előttem van, ahogyan értetlenül forgatta a kezében, és emlékszem az arckifejezésére, miközben arról beszélt, hogy nem is gondolta volna, hogy neki egyszer lesz egy ilyen. Pedig lett. Nem is egy, és nem is akármilyen. De a hosszú, mondhatni “száműzetésben” töltött időszakban erről álmodni sem mert.
A 70-es években fiatalon, sikeresen indult karrierje ugyanis gyorsan derékba tört. Az Édes kisfiam, A boldogság és én vagy a Különös szilveszter sikere és az ő páratlan tehetsége visszacsapott. Akkoriban az ORI-nál azt a lehetőséget ajánlották fel neki, hogy ha továbbra is énekelni akar, álljon be Csepregi Éva mögé a Neotonba vokalistának. Zsuzsa ezt a megalázó, nevezzük így, “ajánlatot” nem fogadta el, így ha továbbra is énekelni akart, el kellett hagynia az országot. Kénytelen volt külföldre menni, és a tehetségét aprópénzre váltani, ha nem akart éhen halni. Bárokban, éjszakai lokálokban énekelt, és a “hang”, amely csak az övé volt, éveken keresztül várt arra, hogy újra megmutathassa, mit tud.
Nyomorból a csillogásba
A külföldön töltött évek a sokak által nagy esélynek hittekkel ellentétben Zsuzsának egyet jelentett a honvággyal és a nélkülözéssel. Fia, Krisztián több alkalommal is elmesélte, hogyan éltek ott, amikor azt sem tudták, mit esznek majd holnap, amikor a takaró alá bújva vacogtak a hideg lakásban, vagy amikor suttogva beszéltek csak, hogy a villanyszámlás ne hallja, hogy otthon vannak, mert nem tudták kifizetni a számlát.
Aztán Cserháti Zsuzsa a rendszerváltás után hazajött. A régi kollégák, különösképpen Charlie, Kovács Kati segítették őt megtalálni a helyét az új világban, és “A Cserháti” ismét berobbant a köztudatba. A hirtelen jött sikerrel azonban nem nagyon tudott mit kezdeni. A nélkülözésben, létbizonytalanságban töltött sok-sok év, az állandó félelem maradandó nyomot hagyott benne. A csillogást, a sztárok életét nemcsak ezért, hanem azért sem tudta magáénak érezni, mert a személyisége sem ilyen volt. Nem szeretett a középpontban lenni, ő csak énekelni akart. És énekelt. Dalaiban az egész életét elmeséli, amolyan sírva vigadós módon.
És egyszer csak elment a “Hang”…
Testalkata miatt mindig komplexusai voltak, pedig az emberek így szerették, elfogadták még akkor is, ha el sem tudták róla képzelni, hogy egykor éveken át nagyon komolyan balettozott. A fiatal énekesek, zenészek imádták, felnéztek rá, megtiszteltetésnek vették, ha vele dolgozhattak. A kiadók kapkodtak utána. Ő életének utolsó éveiben környezete szerint mégis, vagy éppen ezért, komoly depresszióval küzdött.
Szó szerint bezárkózott lakásába, és senkit nem engedett magához közel. Egy-egy pályatársa látogatta csak őt rendszeresen, de velük is általában az ablakon keresztül beszélgetett. Emlékszem, éppen nyaraltam, amikor egy címlapon megláttam a hírt, hogy Cserháti Zsuzsa meghalt. Orvosai szerint egy ér pattant meg az agyában, és ez okozta a halálát… Bár mindenki sejtette, hogy így vagy úgy rossz vége lesz az állapotának, mégis megdöbbentett a hír. Elment a “Hang”.
