Nyolcvanéves lett Robert Redford, akinek minden idők legjóképűbb hollywoodi sztárjai közt éppúgy örökre bérelt helye van, mint a legbölcsebbek soraiban. Egyszerre jegyzik szívtipróként és nagy előadóművészként, valamint jeles rendezőként, első ligás filmcsillagként és a független mozi keresztapjaként, de személyisége még ezen is túlmutat, hiszen a környezetvédelem szószólójaként és az álomgyár egyik legnagyobb kritikusaként is ismert. Páratlan életét saját szavai segítségével idézzük fel.
Csak a kezdet volt nehéz
Noha a köztudatba már sármőrként vonult be, szalmahajú, szeplős kölyökként még az 1936-os évjáratú Robert Redfordnak sem volt könnyű.
“Gyerekkoromban senki nem mondta, hogy jól nézek ki. Bárcsak mondták volna. Jobban éreztem volna magam.”
Persze mire 19 évesen New Yorkba került Kaliforniából, már megvolt az önbizalma – “úgy viselkedtem, mint a legtöbb fiatal színész: azt gondoltam, nem létezik jó színész, mert én magam még nem tűntem fel”, mondja –, és nem is ok nélkül. Már A helyzet komoly, de nem reménytelenért Golden Globe-ot kapott Robert Redford, aztán jöttek az újabb sikerek, az Üldözők és főleg a Mezítláb a parkban. A Diploma előtt főszerepére viszont már nemet mondott. Az indoklás? “Sosem festettem úgy, mint egy 21 éves friss diplomás, aki még senkivel sem feküdt le.”
Mindenesetre nem döntött rosszul: így is sorban kapta az izgalmas és változatos szerepeket az olyan filmekben, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, az Oscar-jelölést is hozó A nagy balhé vagy Az elnök emberei. Előbbi kettőben amúgy együtt játszott Paul Newmannel, és legendásan jó barátok is lettek. Persze az még más világ volt. “Amikor a közös filmjeinket készítettük, senki nem használta még a »kémia« szót. Sem azt, hogy »kötelék«. Csak annyit mondtak, hogy »talpra, gyerünk dolgozni«.”
Hollywood nem neki való
1980-ban rendezőként is debütált az Átlagemberekkel, amiért rögtön meg is kapta az Oscart, de nem szállt el magától: “Rendezőként nem szeretném magamat színészként. Színészként nem szeretném magamat rendezőként.” Sőt mi több, inkább távolodni kezdett Hollywoodtól.
“Egyetlen művészeti ágat sem lehet üzletként működtetni, de ők még mindig ezzel próbálkoznak. Az ő szemükben nincs különbség egy film és egy porszívó vagy egy hűtőszekrény közt. Én ettől rosszul vagyok” – mondta erről egyszer, és arról is beszélt, hogy sztár sem akart lenni soha.
Robert Redford rendezőként az első Oscar díjával
Teljesen persze nem fordult szembe sikerei színhelyével, fizikai értelemben viszont nagyon messze került az álomgyártól, ugyanis hosszú ideje Utahban él. “Rengeteg földem van. Egy nagyon erős érzés inspirált arra, hogy megvegyem őket. A húszas éveim elején jártam. Los Angelesben nőttem fel, és végignéztem, ahogy a gyerekkoromból ismert város belecsúszik a tengerbe. Elvesztette az identitását – hirtelen mindenütt csak betont lehetett látni, a zöld eltűnt, a levegő megromlott. Ki akartam jutni onnan” – vallotta meg, de fogalmazott már velősebben is: “Ha Beverly Hillsben maradsz, Mercedesszé változol.”
Redford az Átlagemberek forgatásán
Család, természet, Oreo
“Korábban versenyszellemben gondolkodtam a karrieremről, de manapság már csak a családom, a természet és az indiánok iránt viseltetek igazi szenvedéllyel” – foglalja össze mindennapjait, bár a független film is tagadhatatlan szívügye, máskülönben aligha foglalkozna annyit a nevével szorosan összeforrt Sundance Filmfesztivállal, ahol még a sztárok is farmert és pulcsit viselnek. És nem nyilatkozna ilyeneket sem: “A művészet minden formája a társadalom lelkét táplálja, elgondolkodtat és vitát provokál, kritikus gondolkodásra nevel, és elősegíti a közvetlen környezetünkben található idegen dolgok megértését. Az a kultúra vagy társadalom, amelyik nem ismeri el, hogy a művészetek szerves részét képezik a gyarapodásának és a jólétének, nem fog fennmaradni.”
Redford a 2016-os Sundance Filmfesztiválon
Mi tagadás, a nyolcvanéves Robert Redford nem az az “igyekszem életem minden percét kiélvezni” típusú sztár, inkább afféle gondterhelt művész. Meg is mondja.
“Egy részem a szomorúság felé gravitál, mert úgy gondolom, hogy az élet szomorú, és a szomorúságot nem szabadna elkerülni vagy megtagadni.”
Na de azért ne gondolja senki, hogy folyton lógatja az orrát. A volán mögött például kifejezetten jól érzi magát: “Van egy autóm, amiről környezetvédőként nem szabadna beszélnem, de a helyzet az, hogy az 1955-ös Porsche Spyder 550 RS minden idők egyik legkiválóbb sportkocsija.” Sőt a hasát is szereti: “A lelkiismeretnek lehet, hogy jót tesz az egészséges étkezés, de az Oreo sokkal finomabb.”
Robert és családja a Chaplin díjátadó gálán
Mi több, a tükörrel is jóban van: “Alighanem én vagyok a legjóképűbb nagypapa a környéken – már persze ha eltekintünk Marlon Brandótól!”
Egyébként pedig szerencsére édességre és tükörre sincs szüksége hozzá, hogy jókedvben érje ez a kerek születésnap (amit egyébként még jó pár követ majd, ugyanis Robert Redfordnak nemrég halálhírét keltették). Ahogy ő fogalmaz: “Művészként elképzelni sem tudnék jobb életet annál, amivel megáldott a sors. Fantasztikus menetben van részem.”
