Ha már nem tud az ember jókor lenni a jó helyen, a legjobb az, ha rosszkor van a rossz helyen, mert a köztes lehetőségek sokkal kegyetlenebb nyomokat tudnak hagyni. Hogy ezt honnan vettük? Nos, végig lehet nézni az alábbi listában szereplő pop- és rockzenészeken, akik mind ott voltak a jó helyen, egy világhírű zenekarban, csak vagy a sikerek előtt, vagy a sikerek után, vagy saját életük szempontjából a legszerencsétlenebb pillanatokban. Ők bizony legfeljebb sebeket gyűjtöttek abból, hogy közel kerültek a tűzhöz.
Pete Best
1960 és 1962 között ő volt a Beatles dobosa, a sikerek kapujában azonban a többiek kirúgatták a csapatból a menedzserükkel, és lecserélték Ringo Starr-ra, aki olyan jól járt, hogy még ma is évtizedeket tagadhat le. Hogy Bestnek pontosan miért kellett mennie, azt sosem árulták el neki, de elméletek persze vannak: a hajviseletétől az öltözködésén és a zárkózottságán át egészen odáig tart a feltételezett okok listája, hogy nem volt elég jó dobos, és hogy túl jóképű volt. Akárhogy is, nem viselte jól a dolgot: a banda karrierjét látva és az őt ekéző nyilatkozatokat hallva pár év múlva összeomlott, öngyilkosságot kísérelt meg, és a dobolást is abbahagyta. A végül köztisztviselőként elhelyezkedő egykori zenész csak 1988-ban adta meg magát a fellépésért könyörgő Beatles-fanatikusoknak, apróbb happy end viszont, hogy azóta folyamatosan turnézik The Pete Best Band nevű saját csapatával.
Farrah Franklin
1999-ben, amikor LaTavia Roberson és LeToya Luckett távozott a Destiny’s Childból, Farrah Franklinre rámosolygott a szerencse: miután statisztaként már szerepelt a banda egyik klipjében, és volt hangja is, meghívták, hogy álljon az egyik kilépett énekesnő helyére. Apróbb szépséghiba, hogy fél évvel később ugyanezzel a lendülettel el is pártolt mellőle az a bizonyos szerencse, és kivágták a csapatból. Szerinte nem akarták elfogadni, hogy a dehidratáció miatt nincs jó bőrben, az előszeretettel főnökösködő Beyoncé és társai viszont azt mondják, három nagy fellépést is kihagyott minden ok nélkül.
Rod Evans
A Deep Purple-nek van néhány kevésbé ismert korai lemeze – na, ezeken énekelt Rod Evans. Közvetlenül a nagy áttörést meghozó In Rock előtt, 1969-ben cserélték le a legendás Ian Gillanre, aminek az lett a vége, hogy 1980-ban némi pereskedés után teljesen visszavonult a nyilvánosság elől. Még akkor sem tűnt fel, amikor beiktatták a zenekar extagjaként a Rock and Roll Hall of Fame-be.
Eljegyzési buli a Deep Purpleben (a bal sarokban Rod Evans, a banda énekese)
Dik Evans
Dik Evans nem Rod Evans fivére, az ő testvérét David Evansnek hívják – együtt is gitároztak a Feedback és a The Hype nevű zenekarokban, amíg Dik olajra nem lépett. Hogy ez miért érdekes? Hát azért, mert a Feedbacket és a The Hype-ot ma, negyven év múltán U2-ként ismeri a világ, David Evanst pedig The Edge-ként. Dik amúgy a távozása után a Virgin Prunesban vigasztalódott.
A Virgin Prunes
Dave Evans
Az Evans vezetéknév még akkor sem feltétlenül jelent szerencsét a zeneiparban, ha David mellé az ember, The Edge-dzsel ellentétben a walesi születésű, de Ausztráliában nevelkedett Dave Evans ugyanis szintén a balszerencsések táborát erősíti: ő az AC/DC első énekese volt, de szűk tíz hónap és egy kislemez után kitették a szűrét, a helyén pedig Bon Scott, majd Brian Johnson futott be a bandával. Lehet még ennél is szomorúbb a történet? Sajnos igen: a pórul járt frontember ma olyan AC/DC számokkal koncertezik (nem túl nagy érdeklődés mellett), melyek nem is vele készültek.
Brian Jones
A tavaly új lemezzel jelentkezett Rolling Stones alapító gitárosának jóval több jutott, mint listánk legtöbb szereplőjének, de így is nehéz sikersztoriként értékelni az életét, ugyanis hiába volt a korai időkben bevallottan ő a csapat zenei agya és vezéregyénisége (valamint névadója), a törvénnyel való összeütközései, illetve droghasználata és alkoholizmusa miatt fokozatosan teljesen munkaképtelenné vált, így 1969 júniusában a többiek kénytelenek voltak megválni tőle. Nem egészen egy hónappal később Jones belefulladt a háza úszómedencéjébe.
Brian Jones és Keith Richard
Syd Barrett
A Pink Floyd ősfelállásának géniusza szinte pontosan ugyanazt az utat járta be, mint Brian Jones: a kezdeteknél a hátán vitte a bandát, de a drogok (és talán diagnosztizálatlan skizofréniája) miatt még a nagy sikerek előtt távozni kényszerült az együttesből. Ezután megjelent még két szólólemeze, egyszer pedig bejelentés nélkül meglátogatta a – nem mellesleg éppen a róla szóló Shine on You Crazy Diamondot rögzítő – Floydot a stúdióban, de végül teljesen visszavonult, és zárkózottan élt haláláig az őt illető jogdíjakból, melyeket volt társai mindig lelkiismeretesen eljuttattak neki.
A Pink Floyd (jobbra Syd Barrett)
Terry Reid
Jimmy Page meghívta az akkor még New Yardbirds néven alakulgató Led Zeppelinbe énekelni, de neki már szerződése volt egy turnéra a Rolling Stonesszal, így aztán beajánlotta maga helyett Robert Plantet. A többi történelem. Nem sokkal később a Deep Purple meghívta a fent már említett Rod Evans helyére énekelni, de őt a szerződése megint máshova kötötte, így ment helyette Ian Gillan. A többi történelem. Terry Reid abból valahogy mindig kimaradt.
Jason Everman
1989-ben bekerült a Nirvanába gitárosként, miután ő fizette ki a zenekar első lemezének felvételeiért kért 606 dollárt és 17 centet, de – bár a borítón ott a képmása és a neve is – az albumon magán nem játszott, pár hónap múlva pedig ki is tették. Everman nem lett depressziós: míg volt társai szupersztárok lettek, belépett az ugyancsak az áttörés kapujában álló Soundgardenbe – épp csak az nem stimmelt, hogy az ominózus áttörés előtt innen is távozott. A pláne az, hogy csodával határos módon ettől sem fordult be: a későbbiekben hosszan szolgált az amerikai különleges erőknél, tanult buddhista szerzetesektől Tibetben, elvégezte a filozófia szakot, örömmel megjelent a Nirvana Rock and Roll Hall of Fame-beiktatásán vendégként, manapság pedig katonai tanácsadóként dolgozik. Nem semmi.
Ray Wilson
A zene iránt a videoklipeknél kicsit mélyebben érdeklődők tudják, hogy Phil Collins eredetileg a Genesis dobosa volt, énekes csak az első frontember, Peter Gabriel távozása után lett. Azt viszont talán már az is elfelejtette, aki régebben tudta, hogy 1996-ban ő is dobbantott, és a zenekarnak lett egy harmadik frontembere, a Stiltskinből importált Ray Wilson. Nem csoda az amnézia: a banda két évig bírta vele, aztán a többiek belátták, hogy senkinek nem kellenek így, és feloszlottak, 2006-ban pedig már Collinsszal alakultak újjá. Harag amúgy nincs egyik fél részéről sem, de azért Ray Wilson sem a szerencse fiának eleven szobra.
A Genesis (középen Ray Wilson)
