Még hogy a remake mindig rossz – akkor mégis hova tegyük ezeket a filmeket?

Hollywood rendesen kap azért, hogy az elmúlt években az eredeti ötletek díjazása helyett kreatív hullámvölgybe manőverezte magát a rengeteg folytatással, előzményfilmmel, képregény-adaptációval és remake-kel. Mi tagadás, mi sem vagyunk éppen elégedettek a helyzettel, sőt az összes említett mozis trendet unjuk már, azt viszont így sem vitatnánk egy percig sem, hogy ezek közül is bármelyiket lehet(ne) jól csinálni, akár még a leggyengébb láncszemnek tűnő remake-elősdit is. Bizonyíték gyanánt íme néhány film a mozgókép történetéből, amit megannyiszor újraforgattak, és mégsem (csak) az eredeti a kritika és a közönség kedvence a sok változat közül, ahogy azt gyakran szeretjük hinni.

Óz, a csodák csodája

A tragikus sorsú Judy Garlanddal készült 1939-es változatot minden idők egyik legjobb filmjének tartják, hat Oscarra jelölték, ráadásul bőven a mozi hőskorában készült, és mégis remake, vagy legalábbis új adaptáció. Mi több, abból sem az első: az Óz filmre vitelével való kísérletezés jóformán egyidős a médiummal, készült belőle már 1908-ban is a maga korában egészen előremutató, részben mozgó-, részben állóképekből, részben pedig élőszereplős jelenetekből összerakott produkció, aztán 1910-ben negyedórás kisfilm, 1914-ben az eredeti regényt lazábban követő egyórás, 1925-ben pedig az alapanyaghoz is hű és immár egész estés terjedelmű némafilmes verzió is, és némelyik nem is volt rossz. Csak épp ma már mindet elhomályosítja „a klasszikus”.

Ben-Hur

A 2016-os változat az elmúlt évek egyik legnagyobb bukása lett (a szó klasszikus értelmében, tehát több pénzt vitt, mint amennyit hozott), így ismét sokakban megfogalmazódott a kérdés, hogy minek hozzányúlni valamihez, amit egyszer már megcsináltak. Még jó, hogy az 1959-es, mindenki által ismert és elismert, 11 Oscarral díjazott verzió készítőinek ilyeneken nem járt az eszük, mert már ők is harmadikok voltak a sorban: 1907-ben 15 perces kisfilm, 1925-ben pedig közel két és fél órás némafilm is készült Lew Wallace regényéből, és utóbbit mindenki imádta (csak egy kritikát idéznénk: „Kortól és vallástól függetlenül senki sem hagyhatja ki. És vigyék a gyerekeket is.”). Nem mellesleg a Charlton Heston-féle Ben-Hur híres kocsiversenyének eleje egy az egyben a ’25-ös verzió újrajátszása.

Legenda vagyok

A legtöbben az álompasi, Will Smith főszereplésével készült változatot ismerik, pedig az is már a harmadik volt: Richard Matheson regényét először Az utolsó ember a Földön címmel adaptálták 1964-ben, Vincent Price főszereplésével, majd jött Az omega ember 1971-ben Charlton Hestonnal. A kritikusoknál és a közönségnél pedig ugyan egyik sem szerepelt kiugróan, de igazán rosszul sem – mindhármat tisztességes filmként szokás számon tartani, még ha a középsőt egy kicsit alacsonyabban is jegyzik, mint az IMDb-n és a Rotten Tomatoeson szinte tökéletesen megegyező pontszámokkal szereplő elsőt és harmadikat.

Van, aki forrón szereti

Minden idők egyik legjobb vígjátéka sem teljes egészében a zseniális alkotó, Billy Wilder fejéből pattant ki: 1935-ben már készült egy francia komédia két nőnek öltözött férfi zenészről, ez volt a Fanfare d’amour, amit ráadásul 1951-ben Fanfaren der Liebe címmel Németországban is újraalkottak, mielőtt ’59-ben megszületett volna a közismert és közkedvelt amerikai verzió. Sőt, egészen hasonló volt az 1939-es magyar Hölgyek előnyben sztorija is, bár arról nem nagyon maradt fenn információ, hogy ennek a részben el is veszett alkotásnak pontosan hol a helye a sok egy tőről fakadó produkció között.

A nagy Gatsby

Akadnak történetek, amelyeket már-már kötelező rendszeresen újra feldolgozni, és ezek közül is kimagaslik a nemrégiben épp megint vászonra vitt A nagy Gatsby. Az érdekes ebben az, hogy bár a szóban forgó változat már az ötödik volt a sorban, a közönség még egy remake-kel sem volt maradéktalanul elégedett – ahogyan az átváltozóművész Leonardo DiCaprio nevével fémjelzett produkció is megosztónak bizonyult, úgy nem aratott osztatlan sikert az Alan Ladd-del készült 1949-es, és a legjóképűbb nagypapává érő Robert Redforddal, valamint Mia Farrow-val erősítő 1974-es moziváltozat, illetve a 2000-es tévéfilm sem, amelynek húzóneve Mira Sorvino volt. Mindez akár azt is bizonyíthatná, hogy ez esetben tényleg meg kellett volna állni az F. Scott Fitzgerald-regény 1926-os első adaptációjánál, csakhogy nem bizonyítja, az a verzió ugyanis elveszett, és mindössze annyit tudunk róla, hogy állítólag jó és hiteles volt.

A hét mesterlövész

Bár nem ehhez vagyunk szoktatva, a helyzet az, hogy egy remake egyáltalán nem csak fantáziátlan másolat lehet: az efféle produkciók nagy része ugyan kimondottan gyáva és céltalan, de néha készülnek egészen bátor újragondolások is. A hét mesterlövésszel egyszerre szemléltethető a jó és a rossz példa: noha a 2016-os változat nem minden idők legrosszabbja, tulajdonképpen semmit nem tesz hozzá az 1960-as filmhez – az viszont egy igen kreatív, westernkörnyezetbe helyezett adaptációja volt Kuroszava Akira hat évvel korábbi, szintén klasszikus alkotásának, A hét szamurájnak.

A testrablók támadása

Hogy a remake-ek világában minden lehetséges, arra a legjobb példa A testrablók támadása. Az 1956-os eredeti igazi mérföldkő a sci-fi történetében, amiről talán még titokban sem gondol senki semmi rosszat. Az 1978-as újabb változat ezek után nyilván elég rossz esélyekkel indult, de nagy meglepetésre annyira jól sikerült, hogy mindmáig az egyik legjobb remake-nek tartják. Aztán 1993-ban készült egy még újabb verzió (Testrablók), és ahhoz képest, hogy épeszű alkotók ilyen előzményeket követően nyilván nem mennek neki egy filmnek, a legendás kritikus, Roger Ebert szerint például ez lett Jack Finney regényének legjobb adaptációja. Amikor pedig már úgy tűnt, hogy ezzel a sztorival nem lehet tévedni, a 2007-es negyedik film (Invázió) természetesen annak rendje és módja szerint elhasalt – jó véleményt nem is nagyon hallani róla. Ennek ellenére most ott tartunk, hogy már készül az ötödik feldolgozás, és tényleg, ki a megmondhatója mindezek után, hogy botorság próbálkozni vele?