nlc.hu
Sztárok
Még hogy a remake mindig rossz – akkor mégis hova tegyük ezeket a filmeket?

Még hogy a remake mindig rossz – akkor mégis hova tegyük ezeket a filmeket?

Remake = katasztrófa. Ökölszabálynak elmegy, de törvénynek azért ne fogadjuk el ezt a közhiedelmet, mert előfordul, hogy tudtunkon kívül mindannyian olyan filmet imádunk, amely egy korábbi produkció alapján készült, sőt az is megesik, hogy ugyanannak a történetnek három változata is közkedvelt. Akárcsak az, hogy soha nem sikerül igazán jól leforgatni egy sztorit.

Hollywood rendesen kap azért, hogy az elmúlt években az eredeti ötletek díjazása helyett kreatív hullámvölgybe manőverezte magát a rengeteg folytatással, előzményfilmmel, képregény-adaptációval és remake-kel. Mi tagadás, mi sem vagyunk éppen elégedettek a helyzettel, sőt az összes említett mozis trendet unjuk már, azt viszont így sem vitatnánk egy percig sem, hogy ezek közül is bármelyiket lehet(ne) jól csinálni, akár még a leggyengébb láncszemnek tűnő remake-elősdit is. Bizonyíték gyanánt íme néhány film a mozgókép történetéből, amit megannyiszor újraforgattak, és mégsem (csak) az eredeti a kritika és a közönség kedvence a sok változat közül, ahogy azt gyakran szeretjük hinni.

Óz, a csodák csodája

A tragikus sorsú Judy Garlanddal készült 1939-es változatot minden idők egyik legjobb filmjének tartják, hat Oscarra jelölték, ráadásul bőven a mozi hőskorában készült, és mégis remake, vagy legalábbis új adaptáció. Mi több, abból sem az első: az Óz filmre vitelével való kísérletezés jóformán egyidős a médiummal, készült belőle már 1908-ban is a maga korában egészen előremutató, részben mozgó-, részben állóképekből, részben pedig élőszereplős jelenetekből összerakott produkció, aztán 1910-ben negyedórás kisfilm, 1914-ben az eredeti regényt lazábban követő egyórás, 1925-ben pedig az alapanyaghoz is hű és immár egész estés terjedelmű némafilmes verzió is, és némelyik nem is volt rossz. Csak épp ma már mindet elhomályosítja „a klasszikus”.

Ben-Hur

A 2016-os változat az elmúlt évek egyik legnagyobb bukása lett (a szó klasszikus értelmében, tehát több pénzt vitt, mint amennyit hozott), így ismét sokakban megfogalmazódott a kérdés, hogy minek hozzányúlni valamihez, amit egyszer már megcsináltak. Még jó, hogy az 1959-es, mindenki által ismert és elismert, 11 Oscarral díjazott verzió készítőinek ilyeneken nem járt az eszük, mert már ők is harmadikok voltak a sorban: 1907-ben 15 perces kisfilm, 1925-ben pedig közel két és fél órás némafilm is készült Lew Wallace regényéből, és utóbbit mindenki imádta (csak egy kritikát idéznénk: „Kortól és vallástól függetlenül senki sem hagyhatja ki. És vigyék a gyerekeket is.”). Nem mellesleg a Charlton Heston-féle Ben-Hur híres kocsiversenyének eleje egy az egyben a ’25-ös verzió újrajátszása.

Legenda vagyok

A legtöbben az álompasi, Will Smith főszereplésével készült változatot ismerik, pedig az is már a harmadik volt: Richard Matheson regényét először Az utolsó ember a Földön címmel adaptálták 1964-ben, Vincent Price főszereplésével, majd jött Az omega ember 1971-ben Charlton Hestonnal. A kritikusoknál és a közönségnél pedig ugyan egyik sem szerepelt kiugróan, de igazán rosszul sem – mindhármat tisztességes filmként szokás számon tartani, még ha a középsőt egy kicsit alacsonyabban is jegyzik, mint az IMDb-n és a Rotten Tomatoeson szinte tökéletesen megegyező pontszámokkal szereplő elsőt és harmadikat.

Van, aki forrón szereti

Minden idők egyik legjobb vígjátéka sem teljes egészében a zseniális alkotó, Billy Wilder fejéből pattant ki: 1935-ben már készült egy francia komédia két nőnek öltözött férfi zenészről, ez volt a Fanfare d’amour, amit ráadásul 1951-ben Fanfaren der Liebe címmel Németországban is újraalkottak, mielőtt ’59-ben megszületett volna a közismert és közkedvelt amerikai verzió. Sőt, egészen hasonló volt az 1939-es magyar Hölgyek előnyben sztorija is, bár arról nem nagyon maradt fenn információ, hogy ennek a részben el is veszett alkotásnak pontosan hol a helye a sok egy tőről fakadó produkció között.

A nagy Gatsby

Akadnak történetek, amelyeket már-már kötelező rendszeresen újra feldolgozni, és ezek közül is kimagaslik a nemrégiben épp megint vászonra vitt A nagy Gatsby. Az érdekes ebben az, hogy bár a szóban forgó változat már az ötödik volt a sorban, a közönség még egy remake-kel sem volt maradéktalanul elégedett – ahogyan az átváltozóművész Leonardo DiCaprio nevével fémjelzett produkció is megosztónak bizonyult, úgy nem aratott osztatlan sikert az Alan Ladd-del készült 1949-es, és a legjóképűbb nagypapává érő Robert Redforddal, valamint Mia Farrow-val erősítő 1974-es moziváltozat, illetve a 2000-es tévéfilm sem, amelynek húzóneve Mira Sorvino volt. Mindez akár azt is bizonyíthatná, hogy ez esetben tényleg meg kellett volna állni az F. Scott Fitzgerald-regény 1926-os első adaptációjánál, csakhogy nem bizonyítja, az a verzió ugyanis elveszett, és mindössze annyit tudunk róla, hogy állítólag jó és hiteles volt.

A hét mesterlövész

Bár nem ehhez vagyunk szoktatva, a helyzet az, hogy egy remake egyáltalán nem csak fantáziátlan másolat lehet: az efféle produkciók nagy része ugyan kimondottan gyáva és céltalan, de néha készülnek egészen bátor újragondolások is. A hét mesterlövésszel egyszerre szemléltethető a jó és a rossz példa: noha a 2016-os változat nem minden idők legrosszabbja, tulajdonképpen semmit nem tesz hozzá az 1960-as filmhez – az viszont egy igen kreatív, westernkörnyezetbe helyezett adaptációja volt Kuroszava Akira hat évvel korábbi, szintén klasszikus alkotásának, A hét szamurájnak.

A testrablók támadása

Hogy a remake-ek világában minden lehetséges, arra a legjobb példa A testrablók támadása. Az 1956-os eredeti igazi mérföldkő a sci-fi történetében, amiről talán még titokban sem gondol senki semmi rosszat. Az 1978-as újabb változat ezek után nyilván elég rossz esélyekkel indult, de nagy meglepetésre annyira jól sikerült, hogy mindmáig az egyik legjobb remake-nek tartják. Aztán 1993-ban készült egy még újabb verzió (Testrablók), és ahhoz képest, hogy épeszű alkotók ilyen előzményeket követően nyilván nem mennek neki egy filmnek, a legendás kritikus, Roger Ebert szerint például ez lett Jack Finney regényének legjobb adaptációja. Amikor pedig már úgy tűnt, hogy ezzel a sztorival nem lehet tévedni, a 2007-es negyedik film (Invázió) természetesen annak rendje és módja szerint elhasalt – jó véleményt nem is nagyon hallani róla. Ennek ellenére most ott tartunk, hogy már készül az ötödik feldolgozás, és tényleg, ki a megmondhatója mindezek után, hogy botorság próbálkozni vele?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top