Hogy az amerikai filmakadémia minden tekintélye ellenére sem feddhetetlen és tévedhetetlen intézmény, azt egészen biztosan nem 2018-ban kell hosszan ecsetelni, amikor úgy tematizálta az Oscar-gálát a Weinstein-botrány nyomán a női jelöltek mellőzöttsége, hogy közben még az is bőven beszéd tárgya, hogyan szorították partvonalra a fekete, latin-amerikai és távol-keleti alkotókat és színészeket is közel egy évszázadon át a tagok. A becses és nemes Oscar-díj története bizony egyáltalán nem makulátlan, és ennek még az imént említetteken túl is számtalan oka van – a tegnapi átadón ugyan szerencsére megmenekültünk ettől, de nem egyszer előfordult például az is, hogy egész egyszerűen megmagyarázhatatlan volt, miért kapott valaki díjat a színészi kategóriák valamelyikében. Az éjjeli események laza levezetéseként nézzük, melyek a legkevésbé megérdemelt szobrok az Oscar történetében.
John Wayne – A félszemű
John Wayne egy mozilegenda, de ezt nem ezzel az Oscarral kellett volna bizonygatni. Hiába ugyanis, hogy a maga világában tagadhatatlanul géniusz volt a színész, és hiába, hogy erre jó példa az eredeti A félszemű is, ez a világ egyszerűen nem az Oscar-díj világa – az inkább olyan alakításokkal forrt egybe az ember fejében, mint amilyet Jon Voight és Dustin Hoffman nyújtott az Éjféli cowboyban, vagy épp amilyeneket Richard Burtontől és Peter O’Toole-tól szoktunk meg. Ezek a nevek természetesen azért kerültek ide, mert őket ütötte el 1970-ben Wayne az Oscartól. Burton és O’Toole ráadásul hét, illetve nyolc jelöléséből szégyenszemre egyet sem válthatott győzelemre karrierje során, aminek tükrében különösen furcsa, hogy a westernhős hazavihetett egy szobrot.
Cuba Gooding Jr. – Jerry Maguire
Aránylag hamar, 28 évesen kapta meg a legjobb mellékszereplő díját, nem is érdemtelenül, hiszen tényleg jól játszott a kétarcú Tom Cruise oldalán. Na de ami ezután jött a karrierjében, azzal sikerült visszamenőleg is meg nem érdemeltté tennie a hatalmas elismerést: hat évvel később már be is gyűjtötte az első Arany Málna-jelölését, amit még három követett, újabb három esztendő múlva pedig – egy-két, szomorú ezt kimondani, de meglepő mellékszerepet leszámítva – száműzte magát a közvetlenül videómegjelenésre szánt filmek világába, ismertebb nevén a színésztemetőbe. És ami azt illeti, hiába kapott nemrég jelentős szerepet az American Crime Story sikeres első évadában, az sem az ő játékától lett jó.
Kim Basinger – Szigorúan bizalmas
A Szigorúan bizalmas bő húsz év távlatából is valódi klasszikus, de mennyit tett hozzá ehhez Kim Basinger? Nagyjából annyit, mint bármelyik másik filmjéhez, azaz nem sokat. Álmatag és éteri itt is, mint mindig, ami kétségkívül különlegessé teszi a jelenlétét, de hogy ezért Oscar-járna, miközben évről évre díj nélkül marad egy rakás emlékezetes alakítás? Aligha.
Halle Berry – Szörnyek keringője
Tény, hogy ez a színésznő legjobb alakítása. Csakhogy ami egy Macskanőkkel és X-Menekkel teli karrierből lóg ki felfelé, az nem lesz egyből érdemes az Oscar-díjra is. A vörös szőnyegen néha 11 éves ruhákban megjelenő Halle Berry lenyűgözően karizmatikus személyiség, ez eddig tiszta sor, de az aranyszobrot elnyerők között csak potyautas, és összeteheti a két kezét, hogy odafért melléjük.
Roberto Benigni – Az élet szép
Hogy a legjobb idegen nyelvű filmért járó díjat rendezőként és forgatókönyvíróként megérdemelte az olasz művész, ahhoz kétség sem fér – e két minőségében akár külön szobrot is kaphatott volna (a jelölésig eljutott mindkét kategóriában). A legjobb férfi színésznek választani viszont azzal együtt is túlbuzgóság volt az akadémia részéről, hogy alapvetően tényleg jól játszik, ugyanis annyira azért nem kiugró az alakítása Az élet szépben. Hogy csak egy dolgot említsünk, ezzel hivatalosan is jobbnak lett nyilvánítva a teljesítménye annál, amit Edward Norton nyújt az Amerikai história X-ben, ez pedig elég nyilvánvalóan abszurdum.
Jennifer Hudson – Dreamgirls
Jennifer Hudson csak másodállásban színésznő, és a legjobb mellékszereplőnek járó díjat sem igazán a színészi teljesítményéért kapta rögtön az első filmje kapcsán, hanem azért, amiben tényleg világklasszis: az énekprodukciójáért. Aki szerint szigorúak vagyunk, az nézze meg, mire vitte azóta a filmiparban – semmire, pedig akit jobbnak találnak többek között a mozivászon tündérénél, Cate Blanchettnél is, annak azért illene mutatni valamit.
Marisa Tomei – Vinny, az 1ügyű
Sokak szemöldöke szaladt fel, amikor kiderült, hogy Tomei elvitte a díjat a csupa veteránból álló mezőny elől, sőt a döbbenet akkora volt, hogy a gála után szárnyra kapott a pletyka, miszerint a szobrot átadó Jack Palance egyszerűen rossz nevet mondott be a boríték felbontása után, a szervezők pedig nem tudták, hogyan kellene korrigálni, így inkább ráhagyták a dolgot. Persze miután tavaly tényleg rossz cím hangzott el a legjobb film jutalmazásánál, és a hatalmas blamát bevállalva javították a hibát, már nyilvánvaló, hogy annak idején nem erről volt szó, de ha lehet, így még zavarba ejtőbb az ügy. És sokat az sem segít rajta, hogy Tomeit azóta még kétszer jelölték Oscarra, mert ordított mindkét esetről, hogy leginkább diplomáciai célokat szolgálnak.
Art Carney – A macskás öregúr
A helyzet itt is az, hogy Carney kiváló művész volt, A macskás öregúr pedig remek alkotás – csak épp egy kifejezetten tévés és rádiós szerepeiről ismert ember vitte el az Oscart a csúcson lévő Al Pacino, Jack Nicholson, Albert Finney és Dustin Hoffman elől. Egy újságíró szerint a furcsa döntés egyenesen napjainkig hatással van arra, hogy ki kap Oscar-díjat, az akadémia ugyanis bűntudatától vezérelve később hasonlóan rosszkor jutalmazta az ekkor mellőzött sztárokat, ezzel pedig újabb színészek maradtak megérdemelt Oscarjuk nélkül, és ördögi kör alakult ki. A szálak Denzel Washingtonon át egészen Russell Crowe-ig vezetnek, angolul tudóknak érdemes részleteiben is tanulmányozni az elméletet.
