Hiúnak érzi magát?
Nagyon kevés olyan szakma van, ahol minden este bele kell nézni a tükörbe. Lényeges, hogy az ember hogy néz ki. Gáti József, aki a beszédtanárom volt a főiskolán, mindig azt mondta, hogy egy színész fejének olyannak kell lennie, mint egy papnak. Nem lehet bajsza, nem lehet szakálla, mert minden este másképp kell kinéznie. Ha kell mondjuk egy bajusz, azt fel kell ragasztani.
Voltak olyan korszakai, amikor nem tetszett, amit a tükörben látott?
Nekem most sem tetszik. (nevet) Az embereknek van egy hamis képük önmagukról, és ez színészeknél még inkább tetten érhető. Azt, mondjuk, sosem gondoltam magamról, hogy én lennék Alain Delon vagy Mastroianni, pedig baromira szerettem volna olyan szép lenni, mint ők, de a jó isten és a génjeim nem tették ezt lehetővé. Az embernek meg kell békülni azzal, ami van. Kazimir Károly például mindig azt mondta, hogy van olyan színész, akinek az a tehetsége, hogy szép. Rá kellett jönnöm, hogy nekem nem ez az erősségem. Azt, hogy mi az én tehetségem, nem az én dolgom eldönteni.
Gálvölgyi János (Fotó: Neményi Márton)
Közeledik a hetvenedik születésnapja, és ennek apropóján egy könyv jelenik meg önről Gálvölgyi 70 címmel. Mielőtt leültünk volna ide beszélgetni, azt mondta, hogy semmilyen módon nem vett részt a kötet elkészültében…
A megjelenéséről hallottam, de tényleg nem tudok róla semmit. Rólam nagyon megható módon Rátonyi Róbert írt egy könyvet, amikor még fiatal voltam, A Gálvölgyi címmel. Évekkel később Bóta Gábor csinált velem egy hosszú beszélgetést, és ezt a Rátonyi könyvével együtt adták ki. A mostani könyvről azonban tényleg semmit sem tudok, új interjút biztosan nem adtam hozzá. Az a sejtésem, hogy valami meglepetés lesz, amit a barátaim és a családom dobtak össze nekem.
Nemcsak születésnapi könyve, hanem születésnapi önálló estje is lesz a Játékszínben, aminek csupán annyi a címe, hogy A Gálvölgyi. Úgy tudom, kezdő színészként az volt az ambíciója, hogy ha annyit mond valaki, hogy „a Gálvölgyi”, az egész országban tudják, hogy önről van szó.
Az nagyon nagy dolog, ha az emberről már a vezetékneve alapján tudják, hogy kicsoda. A névjegykártyámra például nem írtam soha rá, hogy színművész. Ha a nevem alapján nem tudják, ki vagyok, akkor megette a fene az egészet. Amikor az első lányom született, a nővér vette fel az adatokat, és kérdezte az adatokat. Apja neve? Gálvölgyi János. Foglalkozása? Színművész. És akkor megkérdezte, hogy ezen a néven? Ettől én nagyon pipa lettem. Akkor én azt mondtam, hogy ha nem tudják meg öt éven belül, ki az a Gálvölgyi, akkor ezt nem csinálom tovább, abbahagyom a pályát. Persze ez egy butaság volt, mert nagyon sok nagy tehetségű kollégám van a pályán, akinek most mondhatnám a nevét, de fogalma se lenne, ki az, pedig nagyon jó színész. Nem ez dönti el, de nekem az volt a gyerekkori álmom, hogy megyek az utcán, és az emberek tudják, ki vagyok.
Volt egy pont, miután már azt érezte, hogy megvan?
Maga még nem élt akkor. ’68-ban történt, a Ki mit tud után, amit parodistaként az egyéb kategóriában megnyertem. Ez azt jelenti, hogy három vasárnap este voltam a televízióban. Hétfő reggel szokás szerint mentem be dolgozni a Révai nyomdába mint fényképész. A trolibuszon azonos időben általában ugyanazok az arcok utaznak. Felszálltam a trolira a Király utcában, és ugyanazok az emberek, akik korábban le sem fütyültek, hirtelen mind engem néztek. Lent van a sliccem, vagy mit néznek? Nem fogtam fel, hogy előző este engem látott a tévében négy- vagy ötmillió ember. Akkoriban még ennyien néztek tévét. Ez volt az egyetlen csatorna, ezért rengetegen látták. Innentől kezdve bárhová mentem, már én voltam A Gálvölgyi.
Gálvölgyi János az 1968-as Ki mit tud? döntõjében (Fotó: Patkó Klári/MTI)
Innentől folyamatosan jöttek a sikerek?
Azt gondoltam, hogy ez fog történni, de nem jöttek. Felvettek a főiskolára, ahol az első két évben nem lehetett fellépni, és a gálvölgyiségem szép lassan elmúlt. A főiskola után mindent elölről kellett kezdenem, viszont ez megóvott attól, hogy elszálljon az agyam a saját egómtól. Aztán újra belépett az életembe a televízió, és szép lassan újra én lettem A Gálvölgyi. Azért azon még máig elcsodálkozom, hogy ha telefonálok vagy taxit rendelek, már a hangomról megismernek.
Előfordult önnel az elmúlt húsz évben, hogy egy magyar állampolgár nem ismerte fel?
Inkább csak valaki úgy tesz, mintha nem ismerne meg. Jó szemem van ehhez, rögtön kiszúrom. Sok kollégám van, akit megüt a guta, ha nem ismerik meg, de engem ez nem bánt. Nem vagyok kötelező tananyag. Annyi tévécsatorna van manapság, miért pont engem nézzenek?
Visszatérve az önálló estjéhez: öntől származott az ötlet, vagy megkeresték vele?
Nem igazán szeretem magam ünnepelni, sőt ettől néha frászt kapok. Nem szoktam én János-napot ünnepelni sem. Azt kikerülendő, hogy engem meglepjenek, inkább csinálok egy saját estet. Nem akartam, hogy bejöjjenek kollégák, és elrontsák a szabad estéjüket azzal, hogy felköszöntsék a szülinapos barmot egy versmondással. Nem akartam kiszúrni senkivel, csak magammal. Majd én kiállok és beszélek. Fogalmam nincs, hogy fogják ezt fogadni. Lesz benne sok fénykép, történet, mindenféle… Amennyiben működik a dolog, még az is lehet, hogy repertoáron marad.
Hogyan építette fel az estet? Mióta dolgozik rajta?
Hetven éve. (nevet) Ezt halál komolyan mondom.
„Úgy érzem, a pályán lévőknek kötelességük ismerni azokat, akik előttük jártak” (Fotó: Neményi Márton)
Sokszor és sokat szokott beszélni régi pályatársairól, Rodolfótól kezdve Rátonyi Róberten át Kazimir Károlyig és Márkus Lászlóig. Miért tartja fontosnak ezt?
Úgy érzem, hogy ha kimondtam a nevüket – pedig nem vagyok egy ezoterikus pali – , akkor ők itt most élnek. Nem mentek el, itt vannak. Úgy érzem, ők olyan emberek, akiknek sokat köszönhetek abban, hogy most itt ülök, és magával beszélgetek, szóval ennyivel tartozom nekik. Amíg én mondom őket, addig ők vannak. Aztán ha már én és más se mondja őket, akkor már nem lesznek. Úgy érzem, a pályán lévőknek kötelességük ismerni azokat, akik előttük jártak. Most azt látom, hogy ha azt mondom, hogy Latinovits Zoltán, akkor néznek rám meredten.
Manapság a humor legnagyobb sztárjai a stand uposok. Ön sosem gondolkodott rajta, hogy kipróbálja magát a műfajban?
Az, hogy kiáll egy ember, és beszél, az miért stand up? Régen ezt úgy hívták, hogy konferanszié, de az is stand up, hogy én most dumálok, maga meg egy ideig nem szól közbe. Minden stand up. Sokszor azt látom, hogy a stand up annyi, hogy színpadra állnak, és beszélnek a nagymamájukról.
Valahol azért Hofi is ebben a műfajban utazott, bár ő nem csak a nagymamájáról beszélt.
Pont ő mondta nekem, hogy mennyi eszed volt, hogy nem maradtál meg parodistának, mert ha egyes szám első személyben kell viccelődnöm egy este, az nem ugyanaz, mint ha belebújhatnék egy szerepbe. Nekem sosem volt elég, hogy parodista legyek, én színész akartam lenni. Nekem nem az a főállásom, hogy vicceket mondok, én elsősorban színész vagyok.
Bánsági Ildikó és Gálvölgyi János a Mennyei hang című vígjátékban (Fotó: Vörös Szilárd)
Régen nagyon aktívan dolgozott szinkronszínészként is, de már jó ideje visszavonult a szinkronizálástól. Miért?
Korábban mindig a Pannóniába jártam szinkronizálni, majdhogynem ott laktunk mellette. Aztán egyszer csak behívtak egy főszerepre, és felhívott egy kislány, hogy mondja a címet. Mondom, ne mondja, oda járok húsz éve. Aztán elmagyarázta, hogy most nem ott lesz a szinkron, elmondta az új címet. Másnap reggel elindultam a megadott címre, becsöngettem a hatodikon egy lakásba, és akkor azt mondták, hogy ez a szinkron. Hol? Bevezettek egy szobába, aminek nem volt ablaka, tojástartók voltak felrakva hangszigetelőnek, és akkor mondták, hogy én jövök. Partnerek? Én leszek egyedül, és ezért fizetnek x összeget. Megkérdeztem, hogy hol a gyártásvezető, aki ezt nekem nem mondta el. Nem mert odajönni. Akkor én most hazamegyek. A rendezőnő könyörgött, hogy maradjak, és csináljam meg, én meg hagytam rábeszélni magam. Mondtam, hogy megcsinálom, nem kérek érte pénzt, de engem ezután felejtsetek el. Ezért nagyon megsértődtek rám, és aztán… És aztán ennyi. Én még Páger Antallal és Mádi Szabó Gáborral szinkronizáltam, ma meg bárki lehet szinkronszínész olyan pösze hangokkal, hogy azt egy herélt ló kikérné magának. Ma már az ember felkapja a fejét, ha nagy ritkán meghall egy igazi férfi- vagy női hangot, de nem akarom én őket bántani. Régen még létezett olyan, hogy színészvetítés. Ez azt jelentette, hogy leültünk, hozták a kávét, cigarettát, és megmutatták előre a filmet, hogy tudjuk miről fog szólni. Ma már annyi van, hogy vegyük fel, és ha rákérdez a színész, hogy „Ki vagyok?”, akkor az a válasz, hogy mindegy, csak mondd rá. Sokszor szegények már azt sem tudják, miről beszélnek.
Az önálló est rövid leírásánál a színház oldalán olvastam, hogy ez az est a kudarcairól is szól. Voltak kudarcai?
A kudarcok nem feltétlenül látványosak. Annál rosszabb nincs, mint amikor én tudom magamról, hogy valami nem sikerült. Persze ezt maga nem fogja észrevenni. Rátonyi Róberttől megtanultam, hogy egy bizonyos szinten, ha esik, ha fúj, ha gyász van, ha baj van, akkor is kell tudnom játszani. Előfordul, hogy az ember belemegy egy darabba, amiről kiderül, hogy nem az övé, vagy vannak olyan produkciók, amik nehezen állnak össze… Ezeket nehéz megélni, de ezt a közönség nem tudja. Nem is kell tudnia. Ötven éve vagyok a pályán, és sokan azt hiszik, hogy olyan vagyok, mint valami üstökös, aki egyfolytában csak emelkedik felfelé, de ez nem így van. Ebben nagyon sok szar éjszaka van, nagyon sok probléma…
„Sok filmrendezőtől megkaptam, hogy a tévészerepléseim miatt túl ismert az arcom.” (Fotó: Neményi Márton)
Talán hülye kérdés, de ki tud emelni ebből az ötven évből csúcspontot és mélypontot?
Én azt érzem csodának, hogy vagyok. Ezalatt most nem azt értem, hogy még élek, hanem hogy fennmaradtam ebben a szakmában. Ötven év baromi nagy szám. Az embert annyiféle támadás éri, főleg kollégáktól. Rólam már minden le van irigyelve: a kitüntetéseim, a szerepeim, a sikereim. Egyet nem irigyelt tőlem senki: a melót.
Jól érzem az eddigi nyilatkozataiból, hogy a Gálvölgyi Show-nak azért lett vége, mert túl sok volt a havonta jelentkezés?
Azért lett vége, mert kifogytunk az írókból. Manapság bárki, aki le tud írni egy poént, az elmegy stand up komikusnak. Azt mondja, hogy nem írom én ezt le Gálvölgyinek, inkább elmondom én, és akkor én is baromi népszerű leszek. Humort termelni hónapról hónapra nagyon nehéz műfaj. A Gálvölgyi Show-nál tudja, hányszor kaptam meg, hogy rossz, és én azt mondtam, hogy bizony, tényleg rossz, volt már ilyen, mert én a világ zsenije lennék, ha csak jót tudnék. Gondoljon bele, a Benny Hill – akivel engem mindig összehasonlítgattak – évente csinált négy, de maximum hat műsort. És dolgozott mögötte úgy harminc író meg egy óriási stáb. Nem csak az írók jelentették a bajt, a témák is kifogytak. Paródiát csinálni olyan dolgokról lehet, amit sokan láttak. Nekem viszonylag könnyű dolgom volt annak idején, mert csak egy tévécsatorna volt, és ami ott ment, azt mindenki látta. Ha most azt mondom, hogy látta-e tegnap a Gipsz Jankát, maga azt fogja kérdezni, hogy melyik csatornán volt?
Ha a tévében mostanság lát egy karakteres műsorvezetőt, nem érzi úgy, hogy milyen jó lenne paródiát készíteni róla?
Nem látok karakteres műsorvezetőt.
A Csinibaba főszerepében annak idején hatalmas sikert aratott. Mit gondol, miért nem lett ennek a moziban folytatása? Miért nem keresték sorra a magyar filmrendezők?
Sok filmrendezőtől megkaptam, hogy a tévészerepléseim miatt túl ismert az arcom. Ma már persze fütyülök rá, hiszen ha eljátszottam volna harminc akkoriban készült bűn rossz magyar film főszerepét, ma már azt se tudnák, hogy élek. Én mindig azt hittem, hogy egy színész azért színész, hogy ismert legyen az arca. Nekem a szakma megadta, hogy ismert lett az arcom, és erre azt mondták, hogy ez baj. Persze szerettem volna magam nagy vásznon látni, az azért más, mint a televízió. Baromi büszke voltam annak idején, amikor a Csinibaba idején kiírták, hogy „bemutatjuk Gálvölgyi János főszereplésével”.
Nagy Natália, Gálvölgyi János és Molnár Piroska a Csinibaba c. filmben
Szereti a mostani magyar filmeket?
Én nagyon örülök a kollégák sikereinek, és most látok egy olyan új generációt, akik nagyon jók, és általuk végre jó filmek készülnek. Nagyon szeretek felfedezni fiatal, tehetséges kollégákat, és hogyha ez sikerül, akkor azt én terjesztem.
A vígjáték műfaj a kritika által nem annyira nagyra tartott, mint a dráma, ön mégis minden fontosabb díjat megkapott idehaza, amit csak színész kaphat…
Makláry Zoltán nagy mondása volt, hogy a díjakat azok kapják, akiknek adják. Nekem az a baromi jó érzésem van, hogy én életemben egy lépést nem tettem értük. Nádasdy Kálmán azt mondta nekünk a főiskolán, hogy ehhez a pályához kell tíz százalék tehetség, a többi mind szerencse. Én ebben is nagyon szerencsés voltam. Szerencsém volt, mert én fiatalon nagyon szerettem volna Jászai-díjas lenni. Ott voltak a plakátok, és én nagyon szerettem volna, ha a nevem alatt szerepel, hogy Jászai-díjas színész. Amikor harmadszor sem kaptam meg, akkor Kazimir Károly, az osztályfőnököm odajött, és megkérdezte, hogy szerintem Kabos Gyulának milyen díjai voltak. Kabos Gyulának? Nem volt semmilyen. És erre azt mondta Kazimir, hogy maga Kabos Gyula akarjon lenni, ne x díjas színész. Ez nagyon megmaradt bennem. Hálás vagyok azokért a díjakért, amiket megkaptam, de nem pusztultam soha bele, ha valamit nem kaptam meg.
Manapság a legtöbb díj így vagy úgy, de kötődik a politikához. Akkor is elfogadja a díjat, ha olyan politikustól vagy párttól kapja, akivel nagyon különbözőek a nézeteik?
A választ kicsit megkönnyíti, hogy mostanság már nem adnak díjat olyannak, akit ne kedvelne a hatalmon lévő rendszer. Én magam nem voltam benne soha a pártoskodásban, a mai napig nem vagyok semmilyen párt tagja. A közönség az elmúlt egy-két évtizedben úgy lett kettéfűrészelve, hogy vagy szeretik az embert, vagy utálják. Pedig az ember nem úgy játszik a színházban, hogy csak a jobb- vagy csak a baloldali nézőkhöz akarok szólni. Ha valaki díjat ad nekem, azt én elfogadom. Van az országnak egy megválasztott vezetője meg az ő miniszterei, butaság lenne nem elfogadni egy díjazást azért, mert ők adják.
„Hálás vagyok azokért a díjakért, amiket megkaptam, de nem pusztultam soha bele, ha valamit nem kaptam meg” (Fotó: Neményi Márton)
Nem furcsa, hogy ugyan semmilyen párthoz nem tartozik, az emberek nagy része mégis azonnal besorolja valahová?
Nem én könyveltem el magamat, arról meg nem én tehetek, hogy nálunk szeretik feketén vagy fehéren látni a dolgokat. Dühítő, hogy nálunk egyik oldalon sem tudják felfogni, hogy van olyan, hogy neked van egy véleményed, van egy világképed, és ez nem kötődik egyik párthoz sem. Én azért sem léptem be soha sehová, mert akkor nem mondhatnám nekik, hogy te hülye vagy. Ha benne vagy, nem illik ilyet mondani. Eddig sem léptem be egyikbe se, és ki tudja még hány évem van hátra, de már ezután sem fogok.
Folyton visszatérő elem az interjúiban, hogy hány éve van még hátra…
Jaj, a lányom megöl, ha megint ezt olvassa.
Miért foglalkozik ilyen sokat ezzel?
Ha logikusan gondolkodunk… maga hány éves?
Harminchét.
Ha azt mondom magának, hogy lesz még egyszer ennyi, akkor az, mondjuk, hetvennégy. De ha már negyven lesz, és valaki ezt a még egyszer ennyit mondja magának, maga mondja azt, hogy mondd ki ezt még egyszer hangosan, és számolj utána! Amikor nekem ötvenévesen mondták, akkor azt kérdeztem, hogy mutass nekem itt egy százéves embert! Tudsz ilyet? Nem. Hát akkor meg?
Fotó: Neményi Márton
És próbál tenni érte, hogy ha nem is száz, de még sok hátra lévő éve legyen?
Én abban hiszek, hogy van egy forgatókönyv, ami mindnyájunknak elrendeltetett. Semmi olyat nem teszek, ami nagyon ellene menne a dolognak, nem szívok napi négy doboz cigarettát, de én úgy gondolom, hogy ez már úgyis eldőlt. A fejemben jelenleg hét darabnak a szövege van, amíg ezt esténként el tudom mondani, addig nincs nagy baj.
Most, hogy a tévébe már nem készít műsorokat, a színházban túl sok, túl kevés vagy éppen elég a munkája?
Van havi 15-20 előadásom. Az bőven elég.
Lehet színészként nyugdíjba vonulni?
Az én kábítószerem az esti taps. Erről nem tudnék lemondani.
