Ha visszatekerjük az idő kerekét negyven évvel, és ránézünk a világ legismertebb lemezeladási toplistájára, a Billboard 200-ra, különös dolgot látunk: az élen egy filmzenelemez áll, méghozzá több mint négy hónapja, ráadásul még hátra is van neki öt hete ebben a pozícióban, aztán majdnem további két éve a lista alsóbb régióiban.
Tekintve, hogy nem 2018-at írunk, amikor az efféle listák már rossz viccnek sem feltétlenül jók, hanem 1978-at, ez nem egyszerűen jó eladásokat jelent, hanem komplett őrületet – jelesül diszkóőrületet, mert természetesen az előző év decemberében debütált Szombat esti láz filmzenéjéről van szó. A férfiak pont úgy próbálnak járni, ahogy John Travolta lépked Tony Manero szerepében a film kezdőképein, és az inggallér meg a trapéznadrág szárátmérőjének méretében is az ő jelmezei a mérvadók. A szereplők tánctudását titkon mindenki szeretné a magáénak tudni, és lehetőleg New York legmenőbb diszkójában, a Studio 54-ban demonstrálni. A Bee Gees betétdalaiba bárhol belefuthat az ember, a zeneiparban pedig a popelőadóktól a rockerekig mindenki arra gyúr, hogy reprodukálja őket valahogyan. Ahogy mondtuk: teljes az őrület.
Negyven évvel később persze a korszakból már sokkal jobban és intenzívebben emlékezünk a Szombat esti lázzal egy évben debütált Csillagok háborújára, mert abban a kezdettől fogva benne volt a brandesedés lehetősége, és ezt a mindenkori alkotók ki is használták. Kissé árnyaltabb módon azonban a Szombat esti láz is határozottan formálta a világot a bemutatása óta eltelt négy évtizedben, és bőségesen érezteti a hatását még manapság is, ha egy kicsit utánagondolunk a dolognak.
A film, amely megmentette, megölte, majd halhatatlanná tette a diszkót
A Szombat esti lázat számos félreértés övezi, és ezek közül az egyik az, hogy en bloc a filmnek köszönhetjük a diszkózenét. Ez még véletlenül sincs így, hiszen a New York-i The Loftban és más hasonló klubokban született műfaj már egészen kiforrta magát, mire a mozik vetíteni kezdték John Badham rendező alkotását: a diszkó teljes kelléktárát felvonultató Kung Fu Fighting Carl Douglastől 1974-es dal, 1976-ra pedig már megvolt Donna Summer I Feel Love-ja, sőt a Boney M. Daddy Coolja is. Magához a filmhez az ötletet is egy olyan újságcikk adta, amely azt volt hivatott bemutatni, hogy a korábban elsősorban a feketék és a melegek körében népszerű zenei stílusra hogyan kaptak rá az Amerikába szakadt olasz családok későn eszmélő gyermekei, és ezt a későn eszmélést sokan annyira komolyan gondolják, hogy egyenesen azt mondják: a Szombat esti láz idejére a diszkó már le is futotta a maga köreit, és ha nem pumpálnak bele új életet a moziban, ki is múlt volna.
Hazugságra épült
A filmet inspiráló cikk a New York magazin 1976 júniusi számában Nik Cohn tollából megjelent Tribal Rites of the New Saturday Night (Az új szombat este törzsi rítusai), amely azzal kezdődik, hogy a benne foglalt események és a szereplők mind valósak. A szerző két évtizeddel később bevallotta, hogy írása részben kitaláció, a központi figurát, Vincentet pedig egy brit fiatalról mintázta.
A vérfrissítés mindenesetre a filmmel megtörtént, sőt olyan jól sikerült, ahogy arra igazán senki nem számított. A legnyilvánvalóbban természetesen a zenében mutatkozott meg a hatás: a következő hónapokban nemcsak az autentikus előadók rukkoltak elő minden korábbinál nagyobb slágerekkel (mint a Chic a Le Freakkel vagy Gloria Gaynor az I Will Survive-val), hanem mindenki más is nekiállt diszkószámokat írni a Rolling Stonestól (Miss You) Rod Stewarton át (Da Ya Think I’m Sexy?) a Kissig (I Was Made for Loving You). Persze akik ezt már amolyan mesterséges élesztésnek tartották, azok elég rossz néven vették az egész hajcihőt, és azt mondták: ez a felhígított valami a maga idejében példátlanul toleránsnak számító, etnikumra és nemi identitásra való tekintet nélkül mindenkit befogadó „régi” szubkultúra halála, míg a másik oldalon az eldiszkósodó előadók régi rajongói morogtak. (Az ő dühük legelevenebb bizonyítéka az 1979-es Disco Demolition Night volt, amelynek keretében egy chicagói baseballstadionban két mérkőzés között felrobbantottak egy konténernyi diszkólemezt. Az akciót a lapos szezon feldobására találták ki, a diszkógyűlölet azonban akkora volt, hogy a várt 20 ezer helyett 50 ezer ember jelent meg, és zavargásba torkollott az este.)
Last minute zene
A Bee Geest annyira későn kérték fel a filmzene megírására, hogy a jelenetek nagy része addigra már kész volt. A forgatáson Stevie Wonder– és Boz Scaggs-számokra táncoltak a színészek, a nyitójelenetben pedig nem Travolta lépdelt a Stayin’ Alive ritmusára, hanem a zenét igazították az ő járásához.
Akármennyien is tiltakoztak azonban, a recept működött. A közönség a diszkóra váltó rockerek slágereit is kivétel nélkül bekajálta, a Szombat esti láz legismertebb betétdalait jegyző – és egyébként szintén más irányból, mondhatni a beatlesi útról érkező, de már jóval korábban váltó – Bee Gees pedig egyenesen a mennybe ment: sikereik korábban sem voltak elhanyagolhatók, de halhatatlanná egyértelműen a filmzenealbummal váltak. Végeredményben pedig ugyanez történt a diszkó műfajával úgy általában is, mert bár 1979 második felére a mánia lelohadt, évtized azóta sem telt el úgy, hogy valamilyen formában ne tért volna vissza. Hogy csak két példát hozzunk az új évezredből, Madonna 12 évvel ezelőtt, a Confessions on a Dance Floor című albumán fedeztette fel újra a világgal a stílust, öt éve meg a Daft Punk volt soron, és ha lehet, ez a kísérlet még jobban sikerült, mert a Get Luckytól aztán tényleg senki nem menekült. Az pedig borítékolható, hogy a tendencia ezután sem fog megtörni.
Nyomot hagyott a divaton, a mozitörténelmen, a popkultúrán
A zene persze egy dolog, ennyitől még valószínűleg nem lett volna ekkora hatással a világra a Szombat esti láz – de hát a helyzet az, hogy a film olyan stílusosan mutatta be a diszkóhoz kapcsolódó kultúrát is a táncmozdulatoktól kezdve a frizurákon át a ruhákig, hogy amellett nem lehetett elmenni. Mint minden tisztességes filmre, Badham művére is egyszerűen jó ránézni, és ez nemcsak annak köszönhető, hogy remekül van fényképezve, hanem annak is, hogy tökéletes munkát végeztek rajta a jelmeztervezők és a fodrászok. Travolta gondosan fésült frizurája és fehér öltönye önmagában is ikonikus, de igazából egyetlen hajat vagy ruhát sem lehetne mondani ebből a két órából, amelyik ne lenne tökéletes, és bár sok közülük inkább a történetmesélést szolgálja amolyan beszédes kellékként, az az összkép, amit együtt kialakítottak, időről időre visszaköszön az aktuális divatból is – ne cifrázzuk, ha a Vogue építi egy 38 éves filmre az „így öltözz randira” tematikájú anyagát, ahogy történt az 2015-ben a Szombat esti lázzal, ott valami nagyon el lett találva annak idején.
Ugyanígy ikonikus természetesen minden egyes mozdulat is a főszereplő égbe emelt mutatóujjától az utolsó lépésekig. A táncbetétek azonban nem is annyira konkrét koreográfiájukkal gyakoroltak hatást a világra, hanem azzal, hogy milyen meghatározó szerepet kaptak a filmben. Táncos moziklasszikusok persze születtek korábban is, Fred Astaire, Ginger Rogers és Elvis is rengeteget rázta a vásznon, a műfaj modern értelemben vett változata azonban, ahol maga a tánc is főszereplő a történetben, sok szempontból itt született meg. A bemutatót követően először persze a silányabbnál silányabb diszkófilmek lepték el a mozikat, de hosszú távon aztán befutottak a nagyobb dobások is a Dirty Dancingtől a Flashdance-ig, és bár jóval messzebbre szakadnak a témától, azért azt sem túlzás állítani, hogy a Fekete hattyútól a Magic Mike-ig minden táncos film alkotóinak ott van a fejében a nagy előd.
Jól kitalálták
A film közepe táján bemutatott, tangóelemeket is felvonultató táncot a két főszereplő, John Travolta és Karen Lynn Gorney improvizálta, mert a koreográfus elfelejtett megjelenni aznap a forgatáson.
Végül, de nem utolsó sorban ha nem is Star Wars-i léptékben, de a popkultúrába is rendesen berágta magát a Szombat esti láz: az, hogy a mémkorszakban egy két lábra álló, egyik mellső mancsát a magasba emelő macska képe azonnal megy az internetre egy „Caturday night fevr” felirat kíséretében, mondhatni természetes, de a komolyabb (?) példákat is napestig lehetne sorolni. A lista a Sesame Street Fever című gyereklemeztől az Airplane! vonatkozó jelenetén át A Simpson család Disco Stujáig tart, és persze nem feledkezhetünk meg Travolta másik Oscar-jelölést érő filmjéről, a Ponyvaregényről sem, mert bár a közvetlen inspirációt a Macskarisztokraták jelentette hozzá, nyilván Quentin Tarantino sem véletlenül rakta bele a híres táncjelenetet a maga klasszikusába.
Amúgy az megvan, hogy ez egy véresen komoly társadalmi dráma?
A Szombat esti láz világunkra gyakorolt hatásában az a legkülönösebb, hogy amint korábban már szó került róla, a filmet számos félreértés övezi, és ezek közül a legnagyobb az, hogy rengetegen egyszerűen nem tudják, miféle művet tettek az asztalra az alkotók. Ahogy a Rambo első részét sokan ostoba akciónak, az első Rockyt pedig szimpla sportfilmnek tartják, úgy a Badham-alkotást rengetegen nagyjából a Dirty Dancinggel egyenértékű bugyuta mesécskének hiszik, pedig ugyanolyan, sőt még keményebb dráma, mint a másik kettő. Durvaságáról a legtöbbet talán az mondja el, hogy a forgatókönyvet az utcanyelv hollywoodi nagymestere, Norman Wexler írta, akinek mániája volt bekapcsolt magnetofonnal verekedésekbe keveredni a legrosszabb környékeken, hogy rögzíthesse az elhangzó inzultusokat, és annyira jó munkát végzett, hogy amikor korhatár nélküli verziót akartak készíteni a filmből, 121 helyen kellett belenyúlni.
Láz vagy Grease
A Welcome Back, Kotter! című tévésorozatnak köszönhetően 1977-ben már elég ismert John Travolta nagy áttörésének a Grease-t szánták, végül azonban a két forgatás ügyei úgy alakultak, hogy a Szombat esti láz készült el előbb, így ezzel vált végleg szupersztárrá. Talán nem is baj ez így.
A történetben nagy hangsúlyt kap a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése és a kitörési lehetőségek hiánya, a nők elnyomása, tárgyiasítása és a rasszizmus, a főszereplők egytől egyig árnyalt és esendő, sőt bűnös, de elesett karakterek, a cselekményben pedig a nemi erőszak és az öngyilkosság sem tabu. A legérdekesebb az, hogy tulajdonképpen még a tánc sincs is előtérbe tolva, amikor pedig szerepet kap, nem valamiféle musicalkellékként, betétként funkcionál, hanem a mindennapokat feledtető, 15 perc hírnevet biztosító menekülési lehetőségként szerves részévé válik a sztorinak, amit a legkomolyabb filmkritikusok is egészen kiemelkedőnek tartanak, nem mellesleg Travolta alakításával együtt. Sőt, a híres amerikai újságíró, Gene Siskel annyira odavolt a filmért, hogy legalább tizenhétszer nézte meg, és később egy kisebb vagyont költött el egy jótékonysági aukción a főszereplő legendás fehér öltönyére.
Ha ennyire nem is ragadtatja el magát az ember, egy újranézést a nyilvánvaló nosztalgián túl tartalmi kvalitásai miatt is megérdemel a film, sőt.
Hungarodiszkó
A Szombat esti láz hivatalosan csak meglepően nagy fáziskéséssel jutott el hazánkba: a fellelhető információk szerint első szinkronja 1991-ben készült, premierje pedig 1992-ben volt, rögtön a tévében. Ennek ellenére a diszkókultúra természetesen hozzánk is beszivárgott (bár a Bee Geest kicsit megkerülve jobbára a híres „ABBA vagy Boney M?” kérdésben kulminált), ráadásul elmondhatjuk, hogy saját produkciókkal is elég gyorsan és nívósan reagáltunk: a nemzetközi zenei korszellemet a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megmagyarázhatatlanul érző Nagy Feró és a Beatrice korai, még Csuka Mónikát is soraiban tudó felállása már 1977-ben előrukkolt a Gyere, kislány, gyere című dallal, és ekkoriban írta meg Delhusa Gjon is Szűcs Judithnak a Táncolj még!-et.
(wbur.org / thedissolve.com / liveforlivemusic.com / popmatters.com / theguardian.com)
Borítókép: Részlet a Szombat esti láz című filmből. (fotó: imdb)
