Sztárok

Ez is jól kezdődik: így indult a Depeche Mode-dal az idei VOLT fesztivál

Jobb startot el sem lehetett volna képzelni az idei VOLT fesztiválnak a Depeche Mode nulladik napi fellépésénél. Mi sem hagytuk ki a koncertet.

Minden úgy volt, ahogy ilyenkor lennie kell: elindultunk tök korán, odaértünk tök későn – jaj, én még megállnék venni egy esőkabátot, jó, inkább hagyjuk, hú, ott az a benzinkút, húzódjunk már le légyszi, stb. –; megbeszéltük, hogy annyira azért nem kell esőhöz öltözni, aztán szépen megérkezett a zuhé; erre kicsit rágörcsöltünk, és az időjárás-jelentések alapján már tízig tartó vihart vizionáltunk, de végül kiderült, hogy annyira azért nem kell aggódni: ahogy jött, úgy el is ment az eső. A Depeche Mode meg lerendezte Sopront, mint Miamitől Moszkváig bármelyik várost, amelyiket elé tesznek a turnémenedzserek. Szóval a VOLT fesztivál rendben elkezdődött egy nagy zenekar nagy koncertjével, a labda a levegőben van, lehet négy napig próbálkozni a lecsapásával.

Fotók: Neményi Márton

Sietve hívnám fel a figyelmet, hogy a Depeche Mode első magyarországi fesztiválfellépésén, egyben pedig első olyan hazai koncertjén, amit nem Budapesten tartottak, tényleg Sopront rendezte le, pedig ez ritka a popszakmában – a frontemberek Debrecentől Dunaújvárosig és szerteszét az országban mindenhol a legnagyobb nyugalommal köszöntik Budapestet, Dave Gahan viszont következetesen Sopront üdvözölte, éltette és magasztalta. És ha jól hallottam, a második fordulótól már nem is Szopronnak ejtette a  város nevét, hanem elegánsan sh-zott a maga nyelvtana szerint.

 

Én egyébként sosem neveztem magamat szívesen Depeche Mode-rajongónak, mert a Depeche Mode-rajongás esszenciájához különösképpen hozzátartozik, hogy mindig van egy nálad nagyobb fan, aki mellett te labdába se rúghatsz (ismertem például valakit, aki Európa-turnénként öt-hat állomásra is elment megnézni a zenekart, de ő meg ismert valakit, aki végigkísérte őket az összes városon). Ugyanakkor nagyon szeretem és lehetetlenül sokszor láttam már Gahanéket élőben – tudom is én, mondjuk, a rajongótábor pártoló tagjaként –, úgyhogy el tudom mondani, hogy ez a fajta fanatizmus az elmúlt bő tizenöt vagy szűk húsz évben azért mintha visszaszorult volna, és a dolog ebben a bizonyos első fesztiválfellépésben kulminált. Nem volt ez már jellemző a tavaly májusi és az idén év eleji budapesti Depeche Mode-koncertekre se (elég gyakran jár nálunk mostanában a banda), de itt aztán tényleg végképp nem az a publikum gyűlt össze, amelyik ellenőrzi, hogy a fekete farmerhez és az acélbetétes Dr. Martens félcipőhöz fehér zoknit vettél-e, mert feketét csak a Cure-osok szoktak, hanem – ránézésre legalábbis – egy sima fesztiválközönség.

Megnézem
Összes kép (13)

Na jó, ez a sima fesztiválközönség nyilván egy csomó hithű Depeche Mode-rajongót is magában foglalt, de az igazság az, hogy 2018-ban egy sima fesztiválközönség amúgy is ismeri a Depeche Mode koncertrepertoárjának nagyobbik részét, a Depeche Mode meg már csípőből elszórakoztat bárhol bármilyen publikumot (Miamitől Moszkváig, ahogy azt ugye már megbeszéltük). Ők már abban a ligában játszanak, ahol nem az előadónak kell a rendezvényhez igazodnia, hanem a rendezvény igazodik az előadóhoz, méghozzá örömest – azt meg ezzel együtt is tudják, hogy az Everything Counts végén például ilyenkor nem kell olyan hosszan énekeltetni a közönséget (sietek megnyugtatni mindenkit: a kórus még így is bőven izmosra sikerült).

Plasztikus átkötéssel el is kezdhetnék most – némiképpen célozgatva – arról beszélni, hogy micsoda rutinos öreg rókák ezek a hatvan felé mendegélő urak, de én nem akarok finomkodni, kimondom: Dave Gahanék megöregedtek. Viszont most már tök jól is áll ez nekik, azt a pár évet meg, amíg megtörtént velük a dolog, stílusosan pont kihagyták két lemez közt, úgyhogy ugyanazt a parádés zenekart kaptuk meg bő egy éven belül harmadszor is, amit korábban megannyiszor lehetett már látni nálunk, csak több szarkalábbal és itt-ott kicsit jobban fittyedő pofazacskókkal.

„Old boys” hangulata tehát még véletlenül sem volt az estének – aki mást állít, azt nyugodtan kérje meg bárki, hogy ugyan demonstrálja már Dave Gahan híres dervispörgését, ami most is többször előkerült. Ötven százalékra teszem a valószínűségét, hogy hányinger lesz a vége, hetvenre, hogy fejfájás, és százra, hogy kívülről rém rosszul fog kinézni a dolog. Na, ezzel ellentétben a Depeche Mode frontemberére nem jó volt ránézni, miközben újra meg újra bedobta ezt a figurát, hanem képtelen volt levenni róla az ember a szemét, és bármennyi pörgésen is volt túl, nemhogy nem émelygett, hanem szinte hibátlanul énekelt – ami amúgy tíz éve egyáltalán nem volt igaz rá, szóval egy ideje a kor még jót is tesz neki. Ráadásul láthatólag borzasztóan élvezte is a dolgot, egyetemben a többiekkel – ahogy időről időre egymásnak vetették a hátukat, vagy összevigyorogtak a másik központi figurával, Martin Gore-ral, az több volt, mint beszédes, és nyilván külön jólesett azoknak, akik tudják, hogy úgy másfél évtizede milyen fasírtban volt ez a két ember.

Ehhez persze már bizonyos szintig mégiscsak rajongani kell a csapatért, ahogy nyilván az is csak néhányaknak szóló kikacsintás, hogy a Useless című szám mostani – természetesen Anton Corbijn által jegyzett, és természetesen briliáns – háttérvideójában a szöveg kulcsszavait nagy papírlapokon mutogató nőalak egy 1965-ös Bob Dylan-klip előtt tiszteleg. Ugyanakkor egy pillanatig nem gondolnám, hogy nem teljes élményben volt része annak, aki csak úgy meghallgatta és végigtáncolta az Enjoy the Silence-t és a Personal Jesust. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Depeche Mode így is tud működni – nem lakossági dimenziója van Gahanék zenéjének, hanem ökumenikus jellege, aztán interpretálhatja mindenki magának szabadon.

Ilyen interpretációs eltérés az is, hogy míg én a koncertet záró, 1981-ből előásott kis aranyos, a Just Can’t Get Enough hallatán egyre csak arra gondoltam, hogy a maga egyszerűségében, tapadósságában és persze klasszikus mivoltában ez a szám a Depeche Mode Satisfactionje, addig egy ismerőstől a következő üzenetet kaptam: „ne tévesszen meg a haj, Martin Gore szittyószsemle-arca ugyanabban a pékségben készült, mint Keith Richardsé”. Noha elég eltérően fogalmaztunk, és a két átellenes végén fogtuk meg a történetet, a lényeg ugyanaz: az egykori basildoni szintis fiúk ma már legfeljebb a Rolling Stonesszal mérhetők. Az meg azért ugye nem kis szó – főleg, ha hozzávesszük, hogy ez egyben azt is jelenti: még nagyon sok idejük lehet hátra. Úgy legyen.

Mint az az iméntiekből sejthető, remek estén van túl Sopron (és bár így tizenhárom hónapon belül harmadszor már nem tapostak egymás sarkára az emberek a zenekarért, ennek sokan is voltak szemtanúi: miután vége lett a koncertnek, szépen beállt a dugó a nagyszínpad előtti területen, ahogy ilyenkor kell.) A VOLT fesztivál azonban nem csak a Depeche Mode-ból és a fő programhelyszínből áll, úgyhogy lehet bátran böngészni a műsort le egészen az apró betűs részekig, aztán tessék útra kelni – egészen szombatig áll a bál, mi is jelentkezünk még.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.