Immár harminc éve, hogy a feltűnően jóképű Jean-Marc Barr nemcsak a delfinek, hanem a nézők szívét is elnyerte A nagy kékség főszerepében. Az évforduló kapcsán a színész a II. Budapesti Klasszikus Film Maraton vendége volt, mi pedig beszélgethettünk vele arról, mit jelent ma neki a film, miért nincs beszélőviszonyban Luc Bessonnal, és milyen volt Rosanna Arquette-tel az ágyban.
Este Budapest egyik legszebb részén, a Bazilika előtt köszönti majd A nagy kékség nézőit. Van ideje körbenézni a városban?
Ó, alig. Egyfolytában úton vagyok, egyszerre több munkámat is reklámozom. Ingyen munka. (Nevet.)
Mindenhová A nagy kékség harmincadik évfordulója miatt megy?
Budapestre ezért a filmért jöttem, de Montpellier-ben fotókiállításom van, Pozsonyba meg egy olyan filmemet megyek promózni, amit még tavaly forgattam ott egy orosz rendezővel. Az elmúlt három-négy évben amúgy is a keleti periódusomat élem. Dolgoztam egy török rendezővel angolul egy teljesen nemzetközi stábbal, Belgrádban az exfeleségemmel közös színdarabban játszom. Úgy alakult, hogy egyre több megkeresést kapok Európa keletebbi feléből, ami már csak azért is csodálatos, mert amúgy is pompás emlékek fűznek ehhez a környékhez. Még ’83-ban beleszerettem egy jugoszláv lányba. Láttam Jugoszláviát a békeidőben, láttam a háborúban, és most látom, mi lett belőle a háború után. Amerikaiként – a francia nevem ellenére ott születtem – nagyon fontos tapasztalat volt nekem látni, hogy milyen művészként élni a keleti blokkban. Itt valóban tétje volt a művészi kiállásnak, és ez engem nagyon inspirál.
Ha ez most a keleti periódusa, milyen korszakai voltak korábban?
Volt az angol szakaszom, amikor elvégeztem a drámasulit, és megkaptam az első szerepeimet. Aztán ott volt a francia karrierem, amit A nagy kékségnek köszönhettem, és a dán szakaszom, amit a francia periódusomnak. Lars von Trier a francia filmek miatt figyelt fel rám, és hívott el Dániába, ami egy újabb fantasztikus epizódját jelentette az életemnek. Kaliforniában nőttem fel, de A nagy kékségnek köszönhetően a franciák hőse lettem. Nagyon furcsa volt, mert közben Angliában tanultam, és egyáltalán nem éreztem magam franciának. Ráadásul annak idején A nagy kékséget angol nyelven forgattuk, és csak később szinkronizáltuk franciára. Azért is kaphattam meg én a főszerepet, mert tökéletesen beszéltem angolul.
Ha nem franciának érezte magát, akkor minek?
Európainak. De azt nem tagadom, hogy nagyon sokat köszönhetek a francia népszerűségemnek, mert nélkülük Lars biztosan nem kér fel az Európára, és aztán a Hullámtörésre meg a Dogville-re. Mivel több országhoz kötődöm, fantasztikus karrierben volt részem: jöttek ajánlatok Angliából, Franciaországból, Dániából, Németországból, Svédországból, sőt még Izlandról is. Elhagytam ugyan a hazámat, Amerikát, de helyette valami csodálatosat kaptam az európai kultúra formájában. Hollywoodban sosem készíthettem volna el egy olyan intenzív, tabukat nem ismerő love storyt, mint amilyen a Hullámtörés volt. Azért maradtam Európában, mert itt vehettem részt a legizgalmasabb projektekben.
Jean-Marc Barr (Fotó: Rácz Tamás)
A nagy kékség egy ízig-vérig európai film, de ahogy említette, angol nyelven forgott, pedig a nyolcvanas években ennek még nem volt akkora divatja, mint manapság. Miért döntött Besson az angol használata mellett?
Luc volt az egyik első olyan európai rendező, aki rájött, hogy ha angolul készíti el a filmjét, akkor nemcsak a francia piacon számíthat sikerre, hanem bárhol a világon. Igaza volt. Lars von Trier is pont ugyanezt csinálta, csak kicsit később. Azt tudnia kell, hogy Luc Besson A nagy kékség idején még egyáltalán nem beszélt angolul. Viszont meg tudta szerezni a filmhez a korszak nagy amerikai sztárját, Rosanna Arquette-et, és ezt a lehetőséget nem hagyhatta ki.
Rosanna akkora sztár volt a nyolcvanas évek végén?
Ő volt a korszak Nicole Kidmanje. A Madonnával közösen forgatott Kétségbeesve keresem Susant című filmje miatt mindenki őt akarta akkoriban. Rosanna nem beszélt franciául, így Luc számára szóba se jöhetett, hogy francia nyelven forgasson.
És ön hogy jött a képbe?
Tökéletesen beszéltem angolul, és olcsón dolgoztam. (Nevet.) Eredetileg Christopher Lambertnek szánta a szerepemet, aki már el is kezdte a búvárgyakorlatokat, amikor három hónappal a forgatás megkezdése előtt úgy döntött, hogy mégsem csinálja meg A nagy kékséget. Máig sem tudom, miért döntött így. Lucnek gyorsan kellett egy beugró, mert nem halogathatta a forgatást, és ez lettem én. Elment Hollywoodba is, de az ott szóba jöhető színészeket túl drágának találta. Aztán elrepült Angliába, ahol én pont befejeztem a Remény és dicsőség című filmemet, amit valaki megmutatott neki. Jó helyen voltam jó időben. Ugyanez történt Emily Watsonnal is a Hullámtörésnél. Eredetileg Helena Bonham Carter játszotta volna a szerepet, de az ügynöke végül eltanácsolta a filmtől, mondván, hogy túl sok meztelenkedés van benne. Lars ugyanabban a szituációban volt, mint Luc, és megtalálta a csodálatos Emily Watsont.
Ha már a meztelenkedésről van szó… A nagy kékségben több szexjelenete is volt Rosannával. Nem volt kényelmetlen rögtön az első főszerepében meztelenül a kamerák elé állni, és szexjelenetet forgatni?
Nagyon boldoggá tettem Rosannát. (Nevet.) A szexualitás számomra mindig is teljesen természetes volt, az életünk egyik legfontosabb része. Sok filmemben volt kiemelt szerepe, különösen azokban, amiket magam rendeztem. A legutóbbi mozim, az Egy francia család szexuális krónikája teljes egészében a szexről, a szexhez való viszonyunkról szól. Abban a filmben a szexjeleneteket nem imitáltuk, valódiak voltak.
De ugye Rosannával A nagy kékségben nem igazi szexet láthattunk?
Nem, dehogy, csak imitáltuk. Viszont próbáltunk a megszokottnál messzebb merészkedni, főképp ahhoz képest, hogy A nagy kékség egy családi mozi volt, egész családok mentek el rá, mivel csak 12-es korhatárkarikája volt.
Milyen emlékeket őriz a Bessonnal való első találkozásáról?
Az első találkánk elég furcsára sikeredett. Amikor a meetingre mentem, félrehallottam, és azt hittem Bressonnal találkozhatok (a színész a híres filmrendezőre, Robert Bressonra számított – a szerző). Besétáltam a hotelszobába egy öregemberre számítva, erre ott ült egy fiatal, köpcös alak. Azt hittem, hogy ő fogja játszani Enzo karakterét, akit végül Jean Reno alakított. Leültem, köszöntem, és elkezdtem nézegetni az asztalon hagyott magazinokat, mert azt gondoltam, a rendező még nem jött meg. Kábé 5 perc után Luc rám nézett és megkérdezte, hogy „Te most nem akarsz beszélgetni velem?” (nevet) Lehet, hogy pont ezzel a kis félreértéssel hívtam fel magamra a figyelmét.
„Kaliforniában nőttem fel, de A nagy kékségnek köszönhetően a franciák hőse lettem.” (Fotó: Rácz Tamás)
És milyen volt vele a forgatáson?
Mindent kézben tartott, és mindenben segített. Ő és Jean Reno tanították meg nekem a búvárkodás alapjait. Igazi macsó filmforgatás volt, ott kalandoztunk a tengeren, teli volt minden gyönyörű lányokkal, búvárkodtunk… Luc olyan figura, hogy bárhol is jelenjen meg, szereti, ha ő lehet a domináns fél.
Ő a király a szobában?
Amíg rendesen fizetett, meghagytam őt ebben a hitben. (Nevet.)
És mi történt a film bemutatója után?
Akkora sikere volt, mintha csak egy nagy Disney-produkció lett volna, én meg úgy éreztem magam, mintha Miki egér lennék. Fura volt számomra, mert amikor a film óriási kedvenccé vált Franciaországban, én pont Angliában éltem, ahol viszont óriásit bukott. Kábé négy napig volt csak műsoron Londonban. Hallottam róla, hogy a szomszédban mennyire sikeres, de más hallani, és más megélni mindezt. Kicsit talán még jól is jártam, mert biztonságos távolságból tudtam átélni a népszerűséggel járó őrületet.
Még ma is kapcsolatban áll Luc-kel?
Ő az idők során a francia filmgyártás mogulja lett, egy saját stúdióval. Nem vagyunk már puszipajtások, és ezt leginkább a sajátos humoromnak köszönhetem. Meghívtak egyszer egy tévéműsorba, hogy A nagy kékségről beszélgessünk, és egy lány adás közben megkért, hogy magyarázzam el neki a film végét. Mondtam neki, hogy nem én írtam, de van rá néhány verzióm. A végén Jacques elúszik a messzeségbe a delfinnel. Ha a mesékben hiszel, akkor Jacques elment a delfinnel, és maga is delfinné vált. Ha realistán szemléled a dolgokat, akkor arra gondolhatsz, hogy megölhette magát. Ha pszichológusként tekintesz rá, akkor az is benne lehet, hogy Jacques a látens homoszexualitását a delfinre vetíti ki. Amikor ezt kimondtam, a stúdióban mindenki hangos nevetésben tört ki. Luc viszont iszonyatosan megsértődött rám. Soha többé nem állt szóba velem. Előfordult, hogy a kezem nyújtottam felé, és ő elhúzta az övét.
„Már nem az a cél, hogy valami gyönyörűt hozzanak létre, hanem az, hogy amúgy is mocskosul gazdag embereket még gazdagabbá tegyenek.”
Jeannal és Rosannával tartja a kapcsolatot?
Velük nagyon jóban vagyok. Évente egyszer-kétszer biztos sms-ezünk vagy telefonálunk egymásnak, hogy mi van a másikkal. Persze régebben ezt gyakrabban csináltuk, de már harminc éve, hogy mi hárman együtt dolgoztunk.
Ráadásul Jean európaiként amerikai filmkarrierbe kezdett…
Pont fordított utat járt be hozzám képest. (Nevet.) Én Európába jöttem, ő Amerikába ment, és A nagy kékség volt az a pont, ahol találkoztunk. Én a hatvanas-hetvenes években nőttem fel, amikor a mozi még nem csak szórakozásnak, hanem fontos kulturális élménynek számított, de ez mind megváltozott a Star Wars után. Ma már nem igazi emberek igazi sorsát, hanem rajzfilmemberek rajzfilmsorsát nézzük a vásznakon. Minden a kapzsiságról szól, ami a mostani elnökünkben csúcsosodik ki. Ez mind harminc-negyven éve kezdődött.
Jól értem? A Star Warst hibáztatja Donald Trump megválasztásáért?
Nem, de tény, hogy az a szemlélet, hogy ha csinálsz egy sikerfilmet, az mindenképp legyen egy óriási franchise alapja, és ne a filmművészet, hanem a pénzcsinálás számítson, mindenképp ide köthető. Ahogy a mai Hollywoodnak, Trumpnak is csak a kapitalizmus, csak a pénzcsinálás számít. Nem az a cél, hogy valami gyönyörűt hozzanak létre, hanem az, hogy amúgy is mocskosul gazdag embereket még gazdagabbá tegyenek. Hollywood ma már szinte csak a 25 év alatti nézőket szolgálja ki. Szerencsére jöttek a tévésorozatok, és azok között már bőven vannak felnőtt, értékes darabok is, de ez messze nem az a kulturális forradalom, amit a filmek jelentettek a hatvanas-hetvenes években.
Fotó: Rácz Tamás
Lassan húsz perce beszélgetünk, és ez alapján azt tudom mondani, hogy ön szinte mindenben az ellentéte A nagy kékségben játszott Jacquesnak. Jó humorú, vicces, sokat beszélő pasi. Hogy láthatta meg önben Luc Besson a csendes, elvarázsolt és kissé naiv Jacques-ot?
Ez mind Luc géniusza. Neki nem az volt fontos, hogy hasonlítsak az igazi Jacques Mayolra. Tudta, hogy a filmje csodálatosan néz majd ki 35 mm-en a sok tenger alatti felvétellel, ahogy azt is, hogy nem életrajzi filmet, hanem egy mesét készít. Sokkal fontosabb volt neki, hogy a meséjéhez hű legyen, mint az igazi Jacques Mayol igaz történetéhez. Ez viszont az igazi Jacques számára kissé rosszul sült el. Ahogy kijött A nagy kékség, és az emberek elkezdtek beszélgetni Jacques Mayolról, senki sem őt látta maga előtt, hanem engem. Elvesztette az identitását a film miatt. Sokak szemében én lettem Jacques Mayol, ami rettenetes. Amikor bejelentették a halálhírét, egy chilei rendező felhívott, és amikor felvettem, azt mondta, hogy „úristen, te mégsem haltál meg”. Aztán kiderült, hogy Jacques öngyilkosságának hírét több lapban is az én fotómmal illusztrálták. Ezt próbáltam kicsit helyre tenni tavaly a Dolphin Man című dokumentumfilmmel, ami az igazi Jacquesról szólt. Próbáltam a magam módján igazságot szolgáltatni neki.
