A Spektrum Home február 2-án tűzi műsorára a BBC 2017-ben készült dokumentumfilmjét, amely 20 évvel a tragédia után foglalta össze az eseményeket. A műsorban megszólalnak a tragédia által leginkább érintettek és a közvélemény szereplői: Diana fiai, Vilmos herceg és Harry herceg, a hercegné testvérei, Spencer grófja és Lady Sarah McCorquodale, Tony Blair volt miniszterelnök és a királyi udvar tagjai.
Diana hercegnő – Fotó: Getty Images
1997. augusztus 31-én egy világ omlott össze, amikor Diana hercegnő banális és brutális módon életét vesztette egy autóbalesetben. A királynő őfelsége úgy döntött, hogy királyi családtagot megillető temetésben fog részesülni. A hercegnő ugyan már nem volt a család tagja, így nem tartozott azok közé, akiket ez hivatalosan megillet, de hamar világossá vált, hogy ennek mégis így kell történnie. Hosszú napokig azonban egyetlen nyilatkozat sem hagyta el a királyi udvart, ami egyre inkább kezdte felbőszíteni az embereket.
Tony Blair az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke a következőképpen emlékszik az eseményekre: „Figyelembe véve az előzményeket, Diana hercegnő viszonyát a királyi család többi tagjával, Károly herceggel, tartani lehetett attól, hogy az emberek veszteségérzete a monarchia elleni haragba csap át. Ezért is volt fontos a királynővel folytatott első megbeszélés. Diana halála megviselte őfelségét, és ő is aggódott a monarchia sorsáért, mert remekül érzékelte, hogyan éreznek az emberek a monarchiával kapcsolatban. Úgyhogy megegyeztünk: szorosan együttműködünk a temetés szervezésében.” Tony Blair hozzátette, nem volt könnyű megállapítani, mit gondol a királynő arról a szóbeszédről, hogy alattvalói érzéketlennek tartja őt és az egész udvart. „Éreztem a fokozódó feszültséget, ezért felszólítottam az embereket, hogy mutassanak egységet a monarchia támogatásában. Fontosnak tartottam megértetni mindenkivel: a királyi család nem azért marad távol, mert nem érdekli őket az egész, hanem azért, mert tekintettel vannak a gyerekekre és az ő gyászukra.”
Tony Blair – Fotó: Simon Dawson/Bloomberg via Getty Images
Alastair Campell a kormány sajtóreferense hozzátette: „Azok az újságírók, akiket egyébként úgy jellemeznék, hogy a királyi család pártján álltak, felhívtak, és szóltak, hogy ez már kezd nagyon csúnya lenni. Ugyanerre figyeltem fel akkor is, amikor naponta többször végigmentem a palota előtt ácsorgó emberek között. Aki hallgatott az ösztöneire, az is így érzett.” A palotába naponta 6-7 ezer telefonhívás futott be, csak elképzelni lehet, hogy ebből mennyi volt ellenséges hangvételű.
Egyszer csak a királynő magántitkára felhívta Tony Blairt és elmondta, hogy megállapodásra jutottak és a következő fog történni: a királynő és Fülöp herceg visszatér Londonba és kimegy az emberek közé, a fiúk is jönnek, és élő tévényilatkozat lesz, és így tovább. „Szinte fizikailag éreztük, ahogy múlik a levegőből a feszültség” – tette hozzá.
Végül Erzsébet királynő a következő beszédet mondta: „Amit most mondok, királynőként éppúgy, mint nagymamaként, tiszta szívemből mondom. Szeretnék tisztelegni Diana előtt, aki egy kivételes adottságokkal rendelkező ember volt. A nehéz időkben sem veszítette el azt a képességét, hogy mosolyogjon és nevessen, kedvességével és melegségével inspiráljon másokat. Csodáltam, és tiszteltem energikusságát, a mások iránti elkötelezettségét, és különösen a fiai iránti feltétlen odaadását. Személy szerint úgy vélem, sokat lehet tanulni Diana életéből, illetve a halálára adott nem mindennapi és megindító reakciókból. A halottak nyugodjanak békében, mi pedig mindannyian mondjunk köszönetet valakiért, aki sok-sok ember életébe hozott boldogságot.”
Erzsébet királynő – Fotó: Max Mumby/Indigo/Getty Images)
Az akkor 15 éves Vilmos herceg és a 13 éves Harry herceg a következőképpen emlékeznek vissza a 22 évvel ezelőtt történtek egy-egy momentumára. „Amikor az embernek végig kell csinálnia egy ilyet, az csak úgy sikerülhet, ha közben nagyon gondosan vigyáz a pókerarcára. Mert ha nem, akkor abból teljes szétesés lesz. Harry és én annyi idős korunkban szerencsére már jól értettük, mit jelent a kötelesség és a köz szolgálata” – mondta Vilmos. Harry is visszaemlékezett: „Visszagondolva örülök, hogy egyszer sem sírtam nyilvánosan. Nagyon vékony volt a határ a hivatalos gyász, vagyis a gyász mint kötelesség és a saját, személyes gyász között. Akkor sem tudtam nyilvánosan sírni, ha ezt valaki nagyon igyekezett elérni, és azóta sem tudok – így változtatott meg mindaz, ami akkor történt.”
