„Elmentem a küszöbig, megálltam, aztán jött a terhesség és átdobott rajta” – egészen komoly nagyinterjú Ráskó Eszterrel

Csok-os poénnal akartam nyitni, de aztán eszembe jutott, hogy biztos hallottad már mindet.

Nem is csak a poénokat. Sokkal többször megkaptam, hogy biztos kell a csok, mint amire számítottam, pedig pont nem az a karakter vagyok, akinek számít a pénz.

Jó, te könnyen beszélsz, te szerepelsz a tévében, nyilván ki vagy tömve.

Igen, pont ezért dolgozom HR-esként napközben. Mindenesetre nem azért nehéz gyereket vállalni, mert nincs rá pénzed, hanem azért, mert le kell adnod az egódból annyit, hogy aztán ne menjen tönkre a kapcsolatod a gyerekeddel. Azt hiszem, nekünk teljesen más a feladatunk ennek kapcsán, mint az anyáinknak volt. Ingergazdagabb világban élünk, sokkal több programunk van, teljesen más irányt vett a személyiségfejlődésünk, egoistábbak vagyunk, több lehetőségünk van kifejezni önmagunkat. És akkor jön valaki, aki azt igényli, hogy teljes odafigyeléssel törődj vele. Sokaknak az a probléma, hogy ide eljussanak lelkileg. A húszas éveidben ugye azzal vagy elfoglalva, hogy megtaláld a közegedet, ahol képes vagy üzemeltetni a személyiséged. A harmincas éveidben ezt teszed – legalábbis én ezt tettem –, majd jön az igény, hogy na, level up, legyen gyerek! Amikor kiderült, hogy jön, helyre kellett tennem magamban, hogy most már nem csak én vagyok valakiknek a gyereke, hanem nekem is lesz. Itt lesz valaki, akinek be lesz írva a születési anyakönyvi kivonatába, hogy anyja: Ráskó Eszter.

Ijesztő?

Munka. Nagy lelki munka. Pszichológus vagyok, fontosak ezek az előkészületek. Mint egy böjti időszak. Fizikailag is, hiszen meg kell vonnom magamtól dolgokat, de főleg belső felkészülés arra, hogy anya leszek.

De sikerült?

Amikor elkezdtük, azt mondták, nehezen esem majd teherbe. Hashimotóm van, ez egy autoimmun betegség, amely lassítja a folyamatokat. Tehát úgy voltunk vele, hogy rászánjuk az időt. De nem volt teljesen valid a jóslat, mert egyből teherbe estem. Tényleg. Egyből egy. Úgyhogy egy kicsit sokkoló volt. Tudod, az a tipikus „mindig is tudtam, de sohasem sejtettem”-szitu.

Könnyebb lett volna, ha sokáig tart?

Nem, de ettől még kőkemény, mellkason csapó identitáskrízis volt ez. Ki vagyok? Ki leszek? Hogyan funkcionálok, hogyan szeretem majd? Szerintem így vagy úgy mindenki keresztül megy ezen, bár le lehet tagadni. Én inkább beleálltam, elmerültem a mélységeiben, hogy amikor jön a gyerek, már ne gyötörjön ez, és tudjak fókuszálni.

Nagyon nehéz volt?

Legkisebb testvér vagyok a háromból, ez is egy motiváció. És sok plusz feladatom volt az életben csak a külsőségek miatt. Unom már a témát, de attól még tény, hogy nőként nagynak, kövérnek lenni ebben a társadalomban kemény dolog. Ha kövér vagy, tudnod kell bizonyítani emellett a validitásod. Nem vagyok visszahúzódó, de nem is vagyok erőszakos, és meg kellett találnom magam ezen a skálán úgy, hogy ne veszítsem el önmagamat. Másrészt meghatározó, hogy világéletemben szangvinikus típus voltam, imádtam az életet, a mulatságot. Minden, ami történt velem, ezekkel a kövekkel volt kiszegélyezve. Így lettem pszichológus, így lettem HR-es, így lettem humorista.

Dörzsölöd a tenyered, hogy mekkora kontentforrás lesz a gyereknevelés? Nyilván kiapadhatatlan alapanyag egy humoristának.

Inkább félek tőle, mint örülök neki. Amikor még nem voltam gyerekkész, úgy gondoltam, nem jó, ha egy nő csak a nemi jellegeivel kapcsolatos témákat keresi egy olyan önkifejező műfajban, mint a stand-up. Most pedig úgy gondolom, nem jó, ha minden a szülés és a gyerek körül forog a színpadon. Ezért indítottam el a vlogot, hogy legyen egy csatorna, amibe beleüvöltöm ezt az egészet. Ennek vannak keretei, az nézi meg, akit érdekel, aki erre fogékony, és így nem kerülnek háttérbe a világ dolgai, amik foglalkoztatnak. Nem szeretnék elsiklani az aktualitások felett. Nyilván nehéz lesz, főleg az első fél évben, de törekszem majd az egyensúlyra, hogy minden meglegyen. Van némi küldetéstudatom is, hiszen a mi kultúránknak Magyarországon nem része a vidám, vicces, kifigurázós kismama, inkább a szentimentális, hassimogatós várandósok vannak előtérben. Túlexponált képek, rózsaszín felhők, gender reveal bulik… nekem nem ezt jelenti a terhesség.

Nem kaptad meg, hogy az nem teher, hanem áldás, és egyébként is hogy lehet így beszélni erről a csodáról?

Van helye annak, amit csinálok, képzeld! Pedig meg voltam győződve róla, hogy egyedül vagyok a gondolatvilággal, hogy a terhesség nem csak a rózsaszín felhőkről szól, aztán amikor elkezdtem a videósorozatot, rengetegen írtak, hogy milyen jó, hogy elmondom ezeket, ők még a játszótéren sem szólnak inkább senkihez. Kiderült, hogy nagyon-nagyon sokan vagyunk. Szuper érzés.

Ekkora tabu az, hogy kismamának lenni szívás is?

Abszolút! Kismamának lenni olyan, mintha egy nagyon durva program futna a háttérben folyamatosan, ami pörgeti a processzort. Kívülről csak az látszik, hogy nem vagy önmagad, de senki nem tudja, hogy miket élsz át, hogy milyen hülye érzéseid vannak. Ezekről nem szoktunk beszélni.

Nem hiányzik a kupamihályozás?

De, kegyetlenül! Én dohányozgattam is előtte, partiszmóker voltam, iszogattam is rendesen, nagyon szeretem a szusit, és az egyetlen dolog, ami igazi megnyugvást hoz, a hosszú forró fürdők. Rengeteget jártam a Rudasba, a Király fürdőbe, e köré csoportosultak a hétvégéim. Na, ezekből most semmit sem lehet. És nem volt átmeneti időszak: terhes vagy, ennyi volt, köszönjük szépen! Erre jön egy csomó új teher, feladat, gondolat… Te nyilván nem vagy képben, de azért elmondom, hogy az első trimeszter egy nagy PMS-tünet, menstruáció előtti depresszió. Lelkileg is, testileg is megvisel az egész szitu, változnak a hormonjaid, nem működnek a korábbi megküzdések. Ez azért kemény. A helyzet azóta sokat javult. Most járunk a második trimeszter vége felé.

Őrült álmokkal kezdődött a terhesség, most is álmodsz? Ha igen, inkább horrort vagy pornót?

Volt mindkettő, de most nincsenek ilyen álmaim, hál’ istennek. De ha már horror: tök érdekes, mennyire nőtt a mentális befogadóképességem. Szuggesztív személyiség vagyok, nagyon rosszul tolerálom a horrort. Ha bevon egy ilyen film világa, napokig benne maradok, félek, nehéz kijönni belőle. Na, ez most már nincsen. Terhesen sokkal nagyobb nyomásnak vagyok kitéve, sokkal több félelmem van, ráadásul valós félelmek, így aztán, ha brutál horrort látok, úgy vagyok vele, „jaj, haver, hagyjál már, jó világ!”. A fikciók már nem viselnek meg.

Említettél a vlogban sok terhes lifehacket, mint a konyakmeggy-bebaszcsi. Ezek tényleg működnek?

Zseniális, mik vannak! A konyakmeggyes dolog egyébként baleset volt: kaptam egy bazi nagy dobozzal, elkezdtem enni. Sosem gondoltam volna, hogy ebben effektíve konyak van. Azt hittem, valami aroma, vagy ilyesmi. Pár darab után aztán elkezdtem érezni, hogy helló, valahogy szebb a világ! Mondom, mi ez az ismerős, meleg érzés? Rájöttem, hogy akkor éreztem utoljára ezt, amikor piáltam. Intenzív netezésbe kezdtünk arról, hogy meg lehet-e ölni a magzatot konyakos meggyel. Kiderült, országszerte létező probléma ez, nézd meg a gyakorikérdések.hu-t, „sziasztok, Kati vagyok Nyírturáról, megettem ötöt, most mi lesz?” Olyan nyomorultak vagyunk, komolyan mondom…

Nem megy az agyadra a külvilág okoskodása? Említetted, hogy kövér, 190 centis nőként eleve küzdelmes, gondolom, így, hogy gyereket is vársz, pláne megkapod, mit hogyan kellene csinálnod.

Nem durvult a helyzet. Megváltozott egy kicsit az, ahogy hozzám állnak, de nyugi van. Persze, van a világnak egy mocsáriláp-része, a magazinok posztjai alatti kommentek főleg, de ezeket meg sem nyitom, egyszerűen nem érdekel, magamra figyelek. A túlsúlyom sincs most annyira előtérben. Én beszélek róla mindig, azért, mert szerintem gyengíti az embereket, ha egy ilyen nyilvánvaló dolgot nem nevezek nevén. A karakteremhez hozzátartozik, és az emberek életvitelének is a része kellene hogy legyen, hogy nem érzik rosszul magukat a saját tulajdonságaik miatt. „Ez vagyok én, szia” – ennyi kellene. Én egyébként nem zabálok össze-vissza, igyekszem odafigyelni. Az tény, hogy pont akkor, amikor úgy éreztem, hogy elfogadtam a testem, kimaxoltam a témát, eljutottam a küszöbig, azt mondtam, „ez így még oké”, hirtelen jött a terhesség, és változni kezdett a testem. Mintha valaki átdobott volna a küszöbön azzal, hogy „igen, az úgy még oké volt? na, akkor nézd meg ez milyen lesz, hogy ez oké lesz-e!”. Az étvágyam hál’ isten nem nőtt, sőt sokkal válogatósabb lettem, ráadásul jóval többet mozgok, és kevesebbet dolgozom ezentúl. Meg különben is, engem fatshame-elni?! Az olyan, mintha ráznád a pofonfát. Nem ma kezdtem. Tényleg mindennel kapcsolatban le voltam én már dagadtkurvázva. Ha nem tetszik, amit mondok, a hangsúly, a szó per perc arány, ha gyorsan beszélek, ha lassan beszélek, eleve, minek beszélek, minek vagyok nő, minek vagyok egyáltalán, satöbbi… Ez a sok ostobaság, keserűség igazi hungarian feature. Én sosem tennék ilyet mással, sem ennek, sem bárminek kapcsán.

Nem tartottál attól, hogy előbb azonosítanak ezzel, mint a stílusoddal és a gondolataiddal? Hogy előbb vagy kövér és csak aztán vicces.

Van nálunk, a Dumaszínházban egy humoritiner. Ezzel kapcsolatban az a szabály, hogy ha kopasz vagy, és kiállsz a színpadra, addig nem oldódik fel a közönség, amíg nem mondod ki, hogy kopasz vagy. Ez van a kövérséggel is. Az emberek egyébként rettenetesen élvezik, hogy őszinte vagyok, mert ezzel kapcsolatban ez nem divat. Érdekli őket, hogy érzem magam, mi történik velem. Sok-sok anyagom van, amiben nem erről van szó, amiben nem is szerepel ez a téma, de elmenni mellette nyilván nem lehet. Nem hiszem, hogy ezzel azonosítanának, sokkal inkább én vagyok az életvidám szexuálpszichológus lány, mint a kövér női humorista. A női humoristákat eleve meg tudod számolni egy kezeden, belefér az, hogy háromszáz kilóval nehezebb vagyok, mint Kormos Anett.

Az amerikai vagy brit előadók sokkal durvábban beszélnek erről. Meg mindenről.

A magyar és a nemzetközi stand-upnak nincs sok köze egymáshoz. Minden országban máson nevetnek. A magyar humor egyébként sokszínű, sokféle.

Kivéve, hogy nincs közélet, politika, de legalábbis vigyázni kell, mert eltűnik a közönség fele.

Nem eltűnik, sokkal rosszabb: hallgat. Ott állsz, és semmi, cirip-cirip. Volt ilyen élményem, sokat kísérletezünk mi is, akár nemzetközi ötletek alapján. A tévében viszont már csak az megy le, ami biztos, amit leteszteltünk, amin több közönség szétnevette már magát. A végletes és végzetes dolgokat nem szeretik: a betegségeket, az abortuszt, a halálbüntetést. Na jó, a halálbüntetés talán elmegy… Igen. A halálbüntetés még oké.

Lesz magyar Ricky Gervais?

Ricky Gervais egy kicsit más pályán játszik, mint nálunk bárki. Nem baj, szerintem nekünk nem az ő szintjét kell megugrani. Megvan nekünk a saját minőségünk, a saját dolgunk, amit teljesíteni kell. Itt például sokkal fontosabb, hogy az aktuális propaganda ostobaságait hatástalanítsuk, mint hogy beálljunk bármilyen politikai ügy mögé.

Természetesnek veszitek, hogy aki beül egy előadásotokra, az baromságnak tartja a kormányzati üzeneteket?

A propaganda kormányzattól függetlenül népbutító hatású, küzdeni kell tehát ellene. Nem minden közönség szereti, persze, amin itt a fővárosban stroke-osra nevetik magukat, azon némelyik vidéki művházban teljes csendben ülnek. Attól függ, mi a helyzet arrafelé, milyen inputokat kapnak. A humor szelep: mindig abból kell leengedni, amiből sok van. A propaganda pedig elég intenzív. Az én egyéni vállalásom a stand-upban egyébként nem is politikai, hanem az elfogadásról, szól, arról, hogy a létezés különböző színskáláit segítsek feldolgozni. Hogy igen, basszus, nem csak Zimány Linda létezik, mint női karakter, sokfélék vagyunk a bajszosaktól a rövid lábujjúakig. Várjál, lehet, hogy Zimány Linda mégsem jó példa, lehet, hogy ő nem is rossz arc, valaki sokkal idegesítőbb kéne. Hogy hívják a rusnyázós csajt? Nem jut eszembe, na mindegy.

Mégis azt mondtad, hogy unod a kövérségtémát.

Igen, ez kicsit olyan, mint amikor írnod kell egy szabálykönyvet, amiben leírod, hogy evés előtt kötelező kezet mosni. Le kell írnod, mert egy csomó embernek eszébe sem jut kezet mosni, akkor sem, ha neked tök természetes. Azért persze jó, hogy szó van erről. Végigsöpör most az országon a body positivity mozgalom, gondolj csak az Elle-címlapokra. Ráadásul én vagyok az, akitől aztán tényleg mindent meg lehet kérdezni. Ha transzszexuális lennék, arról is sokat beszélnék. Lehet, hogy jövőre inkább az leszek, ha tényleg megunom a kövérséget.

Tényleg, mi lesz jövőre?

A munkahelyemen is kérdezték, szerintem ők úgy képzelik, hogy három hónap után visszamegyek dolgozni. Mondtam nekik, hogy még sosem volt gyerekem, nem az van, hogy kitolom a hetediket, a másik hat meg majd vigyáz rá. A szüleim Nyíregyházán élnek, Péter szülei is ekkora távolságra, csak a másik irányba, senki sincs berendezkedve arra, hogy vigyázzon a gyerekre. Ahogy lesz lehetőségem, dolgozom tovább. Ha egy év múlva, akkor egy év múlva, de lehet, hogy öt év lesz az. Vagy harminc. Igényem biztos lesz rá, nem leszek begubózós kismama, akinek elmegy az esze attól, hogy semmi mást nem csinál, csak egy gyerekhez gügyög egész nap. Ezt kiküszöbölöm azzal, hogy eljárok heti párszor fellépni a Dumaszínházba, ide az utca végébe. Nem tudom, mikor lesz ebből napirendszerű program, nyilván, majd ha nem szopik már, vagy egyedül tud deriválni.

Megmutatod majd a gyereket a világnak?

Nem hiszem… nem tudom. Azt hiszem, nem. Nem számít majd, hogy hogy néz ki, és ezzel nem azt mondom, hogy csúnya lesz, mert biztos gyönyörű gyerek lesz! Csak szerintem nincs rá szükség. A tartalom, amit adok erről, a mélységekről szól, a külsőségek nem számítanak.

Neked nem, a bulvármédiának meg de.

Lehet, de szerencsére egyáltalán nem vagyok benne a bulvárban. A Storynak egyszer adtam interjút, abban sem mondtam semmit magamról. A Dumaszínház szerencsére ezt csodálatosan körbezárta. Nincs szükségünk erre. És nem hiszem, hogy nagyobb lenne az érdeklődés az iránt, amit csinálok, attól, hogy többet tudnának a magánéletemről. Nehéz velem találkozni, kevés interjút vállalok el, egyrészt időm sincs, másrészt ott a saját csatornám, ahol ki tudom fejezni magam. Az NLCafét mondjuk kedvelem, szóval…

Jaj már, nem kell ez!

Nincsenek ellenérzéseim, na. Mindenesetre jobban kedvelem, mint a magyar sajtó nagy részét.

A Dumaszínház honlapján megjelent veled egy interjú, amiben rettenetes kérdésekre válaszolsz ironikusan. Azzal hoztátok le, hogy egy újságba készült, ahol végül nem jelent meg, de ti azért megmutatjátok. Ez komoly volt?

Igen, egy nagy online magazin keresett meg ezekkel a kérdésekkel. Illetve szívességet is tettem nekik, kijavítottam a helyesírási hibákat, mielőtt lehoztuk. Miután kikerült, fenyegetőztek, hogy ez levéltitok megsértése. De valamiért azóta sem kaptam meg az idézésemet az e-mail-bűnüldözési főosztálytól.

A stand-up nem hoz fura helyzetbe a polgári munkád közben?

HR-esként dolgozom, eközben tök píszí vagyok. Nem csak vicces tudok ám lenni! Tény, hogy sokan nehezen gondolnak úgy rám, mint gondolkodó emberre, aki helyt áll különböző szituációkban, de ettől még helyt állok. Nem zárja ki egymást a két foglalkozás. Amelyik ajtón bemész, amögött teljesítesz, azzal az arcoddal, amelyre az adott szerepben szükséged van. Ha hentes vagy, attól este még lehetsz bárzongorista.

Most már nem tiltakozol, ha humoristának neveznek?

Tavaly társulati tag lettem, ami big deal. Elképesztően örültem neki. Én vagyok a legfiatalabb és az egyetlen lány a Dumaszínház társulatában. Azóta lehet engem humoristának hívni.

Mi lesz a szexuálpszichológus végzettségeddel?

Egyelőre semmi. Az, hogy van egy papírod erről, nem jogosít fel, hogy használd is. Ha ezzel valaha újra foglalkozom majd – mondjuk tíz év múlva –, biztos, hogy először visszamegyek az iskolába. Csinálok egy szakképzést vagy egy PhD-t, ami visszaránt a pályára. Okostojás megmondóember nem akarok lenni. Van, amiről most is hitelesen tudok nyilatkozni, főleg, ha utánaolvasok, de arra ez a tudás nem alkalmas, hogy emberek sorsát a kezemben tartsam.