Sztárok

„Őrült dilemma volt, hogy jó apa tudok-e én lenni…” – Szarvas Józseffel beszélgettünk

A múlt évi könyvhétre jelent meg a Könnyű neked, Szarvas Józsi… című életregény, melyet a színész közösen írt Bérczes László rendezővel, mint ahogy a könyvből készült előadás is közös munkájuk. Pustol a hó, ez lett a címe. A Nemzeti Színház Bajor Gizi Színpadán mutatták be január végén, Szarvassal ennek okán, de közel sem csak erről ültünk le beszélgetni.

Mit csinál a hó, ha pustol?

Fagyos időben jön szembe viharos erővel. S ebben indul el vaksötétben a gyerek Hortobágy-Kónyáról, a tanyáról a három kilométerre lévő iskolába. Amikor bennem eldőlt, hogy lehetne csinálni egy előadást, akkor megkértem Lacit, hogy ő maga szerkesszen a könyvből egy szöveget. Ugye az előadás két síkon megy, egyrészt egyes szám első személyben, másrészt egyes szám harmadik személyben – amikor a tízéves kisgyerekről beszélek. Az egyes szám harmadik személy nem jelenti azt, hogy tőlem eltávolodik, tehát én messziről nézném önnön magamat, hanem azt, hogy hasonló nehéz szituáció bármelyik tízéves gyermekkel megtörténhet, és kívánnám neki, ha tízévesen benne kialakult egy jelentős vágykép, azt csinálja végig – függetlenül attól, hogy a tanár beakaszt neki, hogy otthon nem értik meg, vagy a barátai kiröhögik. Csináld végig, pajtás! A mai világban szerintem sokkal nehezebb tízévesen egy vágyképet megfogalmazni és abban kitartani, mert annyi elhívás van. Minden a csoda ellen van, minden az ellen van, hogy te valamit végiggondolj magad, és azt csináld is meg. Az ember bekapcsolja a televíziót vagy inkább már a telefonját, s minden irányból jön a kínálás, hogy vegyél meg, vegyél meg, vegyél meg…! Én meg azt mondom, hogy csináld meg, csináld meg, csináld meg!

A ti életetek hogyan zajlott a tanyán?

Reggel felkeltünk, és az volt az életünk, amit megcsináltunk. Ha nem volt felvágva fa, akkor nem tudtunk tüzelni, ha hideg volt, megfagytunk, ha nem volt disznó, akkor éhen haltunk. A tanya létformája engem nagyon megragadott. Egy olyan tanyára költöztünk be, Ebesre 1968–72 között, ami korábban iskola volt, azt megelőzően meg egy uradalmi épület, 1 holdon feküdt, benne 12 óriási diófával. Négy-öt féle alma, 4-5 féle szilva, sárgabarack, meggy, cseresznye….Gyönyörű volt! Volt száz disznónk meg tyúkok… Nem kellett boltba menni, csak kenyérért, sóért… Mindent magunk megtermeltünk. Tehát a lét- és és fajfenntartás elemi ösztönös ügy volt, ma pedig ezt éri a legerősebb támadás – a lét- és fajfenntartás ösztönét. Hogy ne csináld! Majd én megcsinálom helyetted, te csak ülj nyugodtan, neked nem is kell gondolkozni. Lustaság lesz belőle, a természet pedig nem ismeri a lustaságot. Na most, az önnön gyerekkoromat nem úgy közelítem meg, hogy jaj, milyen szörnyű volt, mert egy vásott kölyök voltam, aki szembementem mindennel, így tudtam magam valamilyen irányba terelni.

Pustol a hó (Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

Mondod, hogy magadat terelted, hogy végül is a nagyon egyszerű paraszti létből eljuss a Nemzeti Színházig, ahol most beszélgetünk. Kire emlékszel kisgyerekkorodból, aki bátorított, és nem visszavetett, mint például az a tanárnő, aki beírta az ellenőrződbe, hogy notórius képzelgő vagy, mert azt merted mondani, hogy népművelő vagy táncdalénekes szeretnél lenni… és édesapád is néhány verés kíséretében neki adott igazat.

Kisgyerekként nem volt ilyen személy, csak a belső vágyképem, a Kovács Kati-mese. Hogy elveszem őt majd feleségül. Álmaimban volt egy fesztivál, ahol megosztott fődíjat kaptunk, és Karel Gott lett a harmadik helyezett! Ezt a mesét színezgettem magamban. De még Hortobágy-Kónyán 8 évesen megtapasztaltam egy helyzetet, amikor teljesen véletlenül színpadra kerültem, és énekeltem egy táncdalt. Vissza, vissza – biztattak, élen anyámmal, s  az az élmény engem megütött. Hogy fenn állok a színpadon, valamit tudok, amivel örömet tudok szerezni. S ehhez az élményhez kötődtem, hogy ezt hogyan lehetne újból megszerezni. Aztán, amikor ötödikben bekerültünk Ebesre, a bentlakásos iskolában volt egy házaspár, Prepuk János és felesége, Erzsike néni. A tanárnő éneket és magyart tanított nekem, a férje pedig, aki az igazgató is volt, és karmester, szintén éneket.  Parasztgyerekként nekem minden hétvégén haza kellett mennem dolgozni, így nem lehettem énekkaros. Elmentek apámékhoz, s rábeszélték, hogy engem mindenképpen engedjen énekelni. Magyarórán pedig mindig engem kért meg a tanárnő, hogy én mondjam el először a kötelező verset. Ha föl volt adva egy versszak, én mindig kettőt megtanultam, és nem stréberségből, hanem kíváncsiságból. Magam is éreztem, hogy másképpen mondom a verset, mint az osztálytársaim, és másképpen is énekelek. Olyannyira másképpen, hogy amikor 1970 környékén volt egy táncdalfesztivál, a kollégiumi szobatársaim megvették nekem azt a füzetecskét, amely tartalmazta a döntő valamennyi dalát, és esténként mindenki összegyűlt a kollégiumi szobánkban, s engem hallgattak. Ez tartást és hitet adott nekem. A környezetemből jöttek a pozitív visszajelzések, és a vágyképemtől nem voltam hajlandó elmozdulni. S ha olyan munkát kellett végezni – márpedig rengeteg olyan munkát kellett végezni –, ami engem egyáltalán nem érdekelt, mint cukorrépa-egyelés, kukoricakapálás, répaszedés meg mifene, senki nem tudta, hogy nekem van egy másik világom. „Már megint hova merengsz?” – kérdezték sokszor. S ezt a sok év alatt összerakott mesét akkor engedtem csak el, amikor a színház már közeledett. Amikor a mese kezdett valósággá válni. Egy egész könyvet létrehoztam magamban, csak nem írtam le. Ez történt meg végre tavaly, Bérczesnek odaadtam, ő javítgatta a helyesírási hibáimat. (nevet)

Az elemi iskola után Debrecenbe mentél hentestanulónak – még mindig fényévnyi távolságra a színészettől. Ki találta ki, hogy te szakmunkás legyél?

Először azt hittem, hogy a matek, fizika, kémia kettes-hármasok miatt nem volt elég a pontszám a gimnáziumba, de később Prepuk tanár úréktól úgy hallottam, hogy a szüleim nem akarták, mert minek az? Legyen egy jó szakma a gyerek kezében! (Van benne ráció egyébként.)  A szemem miatt műszaki helyekre nem mehettem, így lettem hentes. Legalább éhen nem hal! – mondták. De amint annak rendje s módja szerint letettem a szakmunkásvizsgát 3 évvel később, az első vágóhídi munkanapom délutánján már bejelentkeztem az esti gimnáziumba. Pontosan éreztem, hogy azt a munkát nem fogom csinálni. Valahogy a fő csapást mindig megsúgták az ösztöneim, de azonnal.

A környezeted támogató volt – például a vágóhídon?

Volt egy-két balhém. Fejbe kellett volna vágni egy bikát, hát persze mellé ütöttem, s óriási botrány lett belőle: „ Mert ez hülye! Hát a munkáddal foglalkozz, ne a versekkel!” De mégis inkább az volt körülöttem: „Hát már megint mit csinált a gyerek?!” – olyan megbocsátóan. Tehát szerettek engem. Már mint hentestanuló is írtam verseket, s mikor letettem a szakmunkásvizsgát, megkerestek ifjú urak és hölgyek – úgy hatan-heten, akik mindig verseket mondtak a különböző ünnepségeken –, hogy nem csinálnék-e belőlük egy amatőr színházi csoportot. És így 1975-ben – miután beiratkoztam a gimnáziumba – rögtön megalakítottam a húsosok színjátszó csoportját a vágóhídon. Rendeztem két produkciót, de amúgy semmilyen tapasztalatom nem volt, ezért jelentkeztem a helyi Unió Munkásszínpadba – mindenesnek. Mindegy, csak hogy nézzem, mi az, hogy amatőr színjátszó csoport. Aztán rá egy esztendőre a helyi újságban megjelent egy cikkecske, hogy a Csokonai Színházba férfi segédszínészi státuszra hirdetnek meghallgatást. Elmentem egy szombat délután, hétfőn segédszínész voltam. Még nem voltam 18 éves! Eltöltöttem 1 évet segédszínészként, kirúgtak a státuszból, de ott maradtam énekkari tagnak –prózai kötelezettséggel. Ha már énekkar, gondoltam, tanulok énekelni. Jártam zeneművészeti szakközépiskolába, majd fölvettek Debrecenben a Zeneművészeti Főiskolára úgy, hogy nem volt meg az érettségim! Cserhalmi Tyutyu mamája, Varga Magda  – csodálatos alt volt! – meghallott énekelni. Ő volt a tanszékvezető és a rektor akkor, s mondta, hogy „vigye be az érettségi bizonyítványát a tanulmányi osztályra, és a növendékem lesz”. Neki elmondtam, hogy nekem olyan nincs, mert a gimnáziumi tanárnőm, mikor megtudta, hogy a vágóhíd helyett már a színházban dolgozom, azt mondta, hogy vegyem tudomásul: mostantól kezdve nekem csak ötöst vagy egyest ad magyarból, mert aki színész akar lenni, annak ötösre kell tudnia. És így aztán a második évet hat évig járatta velem! Ezért nem lettem operaénekes.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház

Sajnálod, hogy nem lettél az?

Én az éneklésre úgy gondolok ma, hogy azért, mert valakinek szép hangja van, nem biztos, hogy arra érdemes pályát építeni. De ha valaki azért akar énekes lenni – bármilyen műfajban is  –, mert úgy van közölnivalója magáról, akkor már érdemes. Nem nagyon vágytam énekes szerepekre, mert a próza engem kielégített. Amikor meglett végre az érettségim – ekkor már 23 éves voltam –, és dönthettem volna az operaéneklés mellett, akkor már eszembe sem jutott.

Ellenben azonnal felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. A tanya után Budapest őrjítő kontraszt lehetett, hirtelen híres emberek vettek körül – tanáraid, pályatársaid – te magad is egyre híresebb lettél. Ez hogy állt össze benned?

Riadt belső távolságtartással. Tudniillik el se tudtam képzelni, hogy abba a kasztba én valaha bele tudok lépni. Kijöttem a főiskoláról, este elmentem a Vígszínházba vagy a Pesti Színházba próbálni még főiskolásként, hazamentem. Egyáltalán nem használtam semmire Budapestet. Közben rettegtem, nehogy kirúgjanak, mert erre erős esély volt. Azt mondta nekem Horvai az egyik órán: nézze, maga egy tehetséges ember, én meg tanár vagyok. Ha nem hajlandó vagy nem tud tanulni, hagyja itt a főiskolát! Nem értettem bizonyos szavakat,  fogalmakat, tehát nagyon sok belső üggyel küszködtem. Miközben játszani engedtek volna, tehát próbáltak engem a tehetségemen kezelni, de én egy percig nem hittem el, hogy jó vagyok, vagy ha igen, akkor meg tudni szerettem volna, hogy mitől jó. Tehát ilyen értelemben az, hogy én ezt a pályát választottam, vagy hogy a pálya kiválasztott engem, az maga volt a tébolyító konfliktus. Az egyik próbán mondta nekem az egyik évfolyamtársam, Varga Éva, akit én rendeztem éppen, és sehogy se akart alakulni az egyik jelenet, hogy „Könnyű neked, Szarvas Józsi! – Miért? – Mert nehéz gyerekkorod volt!” 1987-ben végeztem a főiskolán, utána 10 évet a Vígszínházban töltöttem. A nagy tanuló 10 esztendőt. Ezalatt volt olyan év, hogy 3 filmfőszerepet játszottam el úgy, hogy közben a főiskolán tanítottam, és a Vígszínházban volt 30 előadásom egy hónapban. Nem volt olyan hét, hogy ne lettem volna a rádióban és a tévében. Hogy mennyi minden fért bele az ember életébe, de ez már túlzás volt! „Na, vigyázzunk magunkra…!” – mondtam magamnak, mikor már a szívem rendetlenkedett.

Mint színész mit szeretsz a legjobban?

A színházi próbát. A színházban szerintem – attól kezdve, hogy az ember bejön a portán – minden a próbáról szól. Még az előadás is. Mert jó esetben az előadás a bemutató után alakul, érik, mindig más. Akkora élmény, hogy úgy tudok lemenni a színpadról – legutóbb a Sára asszonyban –, hogy emlékszem Söptei Andrea tekintetére. Az egy zsigeri itt és most élmény. Egymás gondolataiból lépünk tovább. Ebbe a színészi élményű katarzis helyzetbe sajnos – a tapasztalatom azt mutatja – a rendezői színház nagyon ritkán engedi a színészt. Ez nem azt jelenti, hogy a néző számára hiányérzet keletkezik, de az a fajta színészkezelés, ahogy Vidnyánszky Attilával dolgozunk, kiveszőfélben van. Ugyanez az élményem Bérczes Lacival – most legutoljára a Pustol a hóban, de a korábbi közös munkáinkban is, a Leenane szépében Kassán vagy A gátban Kaposváron.

Szarvas József és Bérczes László rendező (Fotó: Eöri Szabó Zsolt, Nemzeti Színház)

A közönség nagyobb része feltétlenül a filmekből ismerhet téged. Zimmer Feri, 1945 és mindenekelőtt az Üvegtigris. Hogy kezeled a sikert?

Jól. Erre mondom azt én, hogy a színésznek nemcsak a kudarctűrő képességet kell elsajátítani, hanem a sikertűrő képességet is, vagyis azt sem kell elhinni, ha valami nagyon rossz, de azt sem, ha valami nagyon jó. Nézz ki, a villamos megy, ez a lényeg. Eszembe jut egy vicces sztori: egyszer mentem be egy benzinkútra, s már messziről láttam egy kis csoportot – dobozos sörökkel, pálinkákkal elvoltak. Jaj, mondom, nehogy felismerjenek.  Egyszer csak fölkiált az egyik férfi: „Oda nézz, róla beszélek!” – és felém fordul. Omar Bashir világhírű iraki–magyar állampolgárságú lantművész volt, akinek olyan haverjai vannak a világban, mint Barbra Streisand vagy Omar Sharif. „Két éve nem voltam itthon. Itt beszéltünk meg találkozót a barátaimmal, s most mesélem nekik, hogy New Yorkban, a Kennedy repülőtéren összefutottam Robert de Niróval, aki épp Angliába repült forgatni. Annyira ununk már téged – mondtam neki –, inkább nézd meg ezt a fickót – mutattam neki a laptopomat, amin épp az Üvegtigrist néztem.  Nem tudod kiszámítani, hogy a következő pillanatban mit csinál. És épp erről beszéltem a többieknek, mikor beléptél!” – mondta. Azért ez őrjítő, nem? Néha meg hoztam olyan döntéseket, amelyek az ép eszemet kérdőjelezték meg. Például Gothár Péter leszerződtetett a Melodráma című filmjébe, s láttam, hogy úszni kell benne. De hát én nem tudok úszni! És igent mondtam!!

Ha egy szerepedet kellene kiemelni, ami neked a legfontosabb volt, melyik lenne az?

A Sorstalanságban van egy jelenet, amikor én mint csendőr kísérem be a gyerekeket egy gyűjtőhelyre, és látom, hogy ott benn puskatussal várják őket. A Gyerek is meglátja, felém fordul. Takarásból jön a villamos – a csendőrök nem látják. A Gyerek megfordul, s rám néz, hogy mit csináljon. Én intek a szememmel: ugorj föl!  A Gyerek visszanéz: nem ugrom föl. Na, erre a pillanatra vagyok büszke. Erre az egy jelenetre szerződtem, de mikor ezt vették volna föl, épp a színházban volt próbám. Mondták, hogy majd valaki más megcsinálja helyettem. Ne hülyéskedjünk már, hisz ez a lényeg! Szaladtam Sutyihoz (Koltai Lajos, a rendező), és mondtam neki, hogy „Sutyi, hát el akarják tőlem venni a pillanatot!” „Na, ne viccelj már” – közölte erre, és az egész napot átforgatták az én kedvemért, és így enyém lett az a pillanat. Azt meglátni, hogy abban a hatalmas nagy nyüzsgésben két tekintet mire képes!

Budapesttel megbarátkoztál már?

Nem, engem Budapest nem fogadott be, én nem voltam vevő a szolgáltatásaira. De ez nem gőg, ez így alakult. Nem itt kerestem gyökeret. Az agglomerációt elvetettük, mert láttam a barátaimnál, Kaszás Attiláéknál, Rudolf Péteréknél, hogy a napi közlekedés mennyi tortúrával jár. Akkor inkább egy kétszobás panel a XIII. kerületben, és vegyünk valahol egy házat. A volt feleségem nagyon jól érzékelte, hogy nekem ez kell, ezt nem lehet megúszni. Mivel a Hortobágyon csak a pusztulatot láttam, így egy véletlen útján lett Viszák.

Fotó: Schumy Csaba

De az már nem véletlen, gondolom, hogy létrehoztad a most már Kaszás Attila nevét viselő Pajta Színházat és Galériát, valamint a Tündérkertet.

Állítottak egy keresztet a török időkben elpusztult göcseji és őrségi falvak emlékére Pórszombat határában. Rátóti Zoli ajánlására ott verset mondtam, és akkor megismertem Kovács Gyula erdész-pomológust és más helyi embereket, akikkel szövetséget kötöttem. Megéreztem, hogy ha egy viszáki parasztember kimond egy szót, és kezet nyújt, annak úgy kell lennie. Az egyik falubeli férfi átjött hozzám, s azt mondta:

– No, művész úr, amíg én vagyok a szomszédja, addig mostantól én fogom nyírni a füvét.
– És én addig mit csináljak? – kérdeztem.
– Az engem nem érdekel – mondta.

Kovács Gyula éntőlem soha semmit nem kért, csak mindig elmondta, hogy mi a gondja, és én akkor tudtam, hogy azzal nekem itt Pesten mi a dolgom. 2002-ben beszélt arról, hogy mentsük el a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcshagyatékát, bár azt is hozzátette, hogy rajta kívül ez senkit nem érdekel. Én 2007-ben építettem meg a pajtát úgy, hogy ezzel a falu kulturális életében valamilyen módon részt vegyek. De már 2008-ban láttam, hogy ez lehet egy divatos fesztiválhelyszín, de a viszákiak nem fogadták be. De hát akkor hogy tudok én hozzájárulni az ő hagyaték- és hagyománymentő dolgaikhoz?  És egyszer csak megértettem végre, hogy itt is ugyanaz történik, mint a gyümölcsfákkal: fogy a falu, nő az eladhatatlan házak száma, benne pusztulnak a gyümölcsfák, azok nevei, hogy Gyula erről beszélt 2002-ben. Erre 2009-ben létrehoztuk Viszákon az első Tündérkertet, és ma már Kárpát-medence-szerte több mint 200 ilyen tündérkert van. Ez nemcsak gyümölcsfa mentés, hanem kultúramentés is. Ahogy Gyula fogalmazta: nem a gyümölcs a kultúrahordozó, hanem a neve. A névről lehet következtetni, hogy melyik régióból származik. Az Őrségben az 1800-as években közel 300 ezer gyümölcsfa volt, ebben a pillanatban van 40 ezer. Ebben már benne van a Viszákon elmentett több mint 100 gyümölcsfánk is. És milyen más ezeknek a gyümölcsöknek a vitamintartalma a mesterségesen termesztettekhez képest!

Milyen gyakran tudsz Viszákra menni?

Ha van 3-4 szabad nap, lemegyek, de azért többnyire nyáron. Tavaly óta 4 gyerekcsoportot fogadok 1-1 hétre: képzőművészeket, színészeket, népi építészeket és a Sztalker-csoportot. Az általános iskolás  gyerekek, illetve gimnazisták, azonkívül, hogy van egy szakmai programjuk, tehát építkeznek vagy festenek vagy előadást hoznak létre, mellette még megismerkednek a kemencével, a Tündérkerttel, tehát a gyümölcsészettel, gyümölcsfát is oltanak. Most március 30-án jönnek oltani, Gyula elmenti nekik, majd nyáron visszajönnek, és hazaviszik a kicsi fákat, amiket otthon elültetnek.  Én Viszákon nem színházigazgató vagyok, hanem házigazda: bevásárolok, főzök rájuk. Van  honlapom is, a kulturpajta.hu, amit rendszeresen megtöltök tartalommal. Tehát úgy érzem, hogy olyan új tudás birtokában vagyok – akár a Pajta Színház, akár a gyümölcsészet okán –, amely érdemes arra, hogy továbbadjam.  Viszák engem berántott. Az az én saját történetem. A színházat kínálták nekem, azt elfogadtam, nagyon szívesen dolgozom, ebből el is tudom tartani a családomat, nagyon szépen köszönöm. De az egy szakma, ha onnan kiveszik a pénzt, én abból kihullok. De Viszák, ahol én szellemi-lelki gyökeret eresztettem, az engem már megtart, az nekem identitást ad, erőt, magabízást. Azóta bátrabb vagyok a szerepeimben is, mióta van stabil, magam által választott világ az életemben.

József és kislánya otthonukban, Viszákon (Fotó: Nagy Zoltán/smagpictures.com)

A te neveltetéseddel kezdtük a beszélgetést, és most arra lennék kíváncsi, hogy te hogyan nevelted az első házasságodban született fiadat, akinek már saját gyermekei is vannak – tehát nagypapa is vagy –, és a második házasságodban született kislányodat?

A végével kezdem, Katinkával. Az életemnek három fontos területe van: a család, a Nemzeti Színház és Viszák. Katinka egy olyan családba született bele, ahol harmónia van. Ahol apának nincs önértékelési problémája, az édesanyjának meg pláne nincs, ő Tüű Zsófia, rendezőasszisztens itt, a Nemzetiben. Tehát ebben a családban mindenki a saját helyén van, és ettől boldog. Ilyen helyzetben Katinkának nagyon könnyű dolga van. Sok tapasztalást megél. Megéli, hogy mit jelent nekem a színház, mit jelent nekem Viszák, mert mindig velünk van. Egyszerűen magába szívja ezt az élhető, jó világot, ami körülveszi. Tudtuk, hogy Down-szindrómás lesz, de akartuk őt. A gyerek meg akar születni – mondta a feleségem, így föl sem merült, hogy elvetetjük. Katinka egy nagyszerű, csodálatos, öntörvényű csaj, most lesz 4 éves.  Ő –ő!  Nem tudom, milyen lenne, ha másmilyen lenne. Nincs bennünk feszültség egyáltalán. Olyan, amilyen. A feleségem is valamilyen, én meg másmilyen vagyok… Ez is egy szép és harmonikus tapasztalás nekem: hát őt akartuk, s itt van! Egészséges és gyönyörű!! Tehát mint apa kitűnően működöm, nincs bennem feszülés és görcs. Dávidkámmal ezt nem tudtam megtenni. Ő már 3 éves elmúlott, amikor még mindig úgy szólított, hogy apád. Mert mindig azt hallotta: „Majd jön apád, majd apád mit szól, megállj, majd megmondom apádnak!” Tudniillik Debrecenben éltek az édesanyjával 2 és fél éves koráig, én meg Budapesten. Másodéves voltam a főiskolán, amikor ő megszületett. Aztán felköltöztek, de akkor jött az elszívás: rám nőtt a szakma, hála a jóistennek, de közben Dávidkámat elveszítettem. Így aztán őrült dilemma volt bennem, mikor megismerkedtem a második feleségemmel, hogy jó apa tudok-e én lenni, vagy sem. És azt mondom: igen! Mert ha az embernek megvan a dolga a világban, megvan a belső békéje, megvan a belső identitása, akkor nem tud mást kisugározni magából, mint energiát, erőt, derűt és egészséget. Katinka ilyen családban nő föl. Julcsika és Dorka unokáim 5, illetve majdnem 4 évesek, szinte egyidősek Katinkával. Azt gondolom, hogy a fiammal és a családjával, a kislányommal, a feleségemmel jól működő sorsközösségben vagyunk.

Akkor te egy boldog ember vagy.

Hej, bizony ám! Én mindig hittem magamban. Egyszer találkoztam azzal a tanárnővel, aki 6 éven keresztül megbuktatott. Visszahívtak abba a gimnáziumba, ahová jártam. („Akikre büszkék vagyunk!”) Már éppen kezdődött az ünnepség, s egyszer csak belépett ő, meghallotta, hogy ott leszek. Elmondtam A walesi bárdokat, a végén lépett felém, s mondta:
– Azt tudja, hogy nem volt pontos a versmondás!
– Megint kezdi?  – kérdeztem.
– Jóska, hogy csinálta? Mert én nem bíztam magában – mondta ő.
– Tanárnő, elég volt az, hogy én bíztam magamban.

nlc.hírlevél

Iratkozz fel az nlc hírlevelére, hogy ne maradj le a legfrissebb sztárhírekről!

FELIRATKOZOM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése