Amikor Jane Fonda 1959-ben először került a Vogue címlapjára, egy olyan képsorozattal, amit Irving Penn készített, még egy relatíve ismeretlen színésznő volt – világhírű szülőkkel. (Édesapja, Henry Fonda színész, míg édesanyja a kanadai előkelőség, Frances Ford Brokaw.) A címlapfotózás egy évvel előzte meg Fonda első komoly szerepét a Tall Story című filmben, ami mint később kiderül, csak az első fontos állomás volt Hollywood egyik legsikeresebb színésznőjének pályafutásában.
Fonda most, immár 81 évesen ismét a Vogue címlapján szerepel, a képsorozathoz készült nagy interjúban pedig a pályája elejéről és a sokakat megosztó politikai szerepvállalásáról is őszintén mesélt. Elárulta többek között, hogy fiatal korából egyáltalán nem a Vogue-címlaphoz hasonló csillogásra, sokkal inkább a depresszióra emlékszik, és arra a szorongásra, amit egy anya nélkül felnőni kénytelen kamaszlány érez (amikor Fonda édesanyja öngyilkos lett, lánya mindössze 12 éves volt), aki emiatt úgy látja, nincs jövője.
Mindez jóval azelőtt történt, hogy Jane Fonda színésznőként egyáltalán nevet szerzett volna magának, és bő tíz évvel megelőzte azt az időszakot, mikor csatlakozott a háborúellenes mozgalomhoz, hogy ennek részeként, sokak őszinte döbbenetére és felháborodására Észak-Vietnámba utazzon.
Emlékszel még milyen volt együtt dolgozni Irving Penn-nel?
Nagyjából 19 lehettem, mikor úgy egy évig Penn asszisztenseként dolgoztam. Nem voltam színésznő, meg semmi ilyesmi, de akkortájt rengeteget fotózott. Viszont erre a konkrét sorozatra egyáltalán nem emlékszem sajnos.
1959 egy évvel az első filmed, a Tall Story előtt volt. Jártál akkoriban színiiskolába?
Lee Strasbergnél (neves amerikai színész, rendező, drámapedagógus – a szerk.) tanultam, közben pedig modellkedtem az Eileen Ford ügynökségnél, hogy legyen pénzem a tandíjra. Egyáltalán nem szerettem, ha fotóznak. Ha akkor valaki azt mondta volna nekem, hogy 81 évesen ismét a Vogue címlapján fogok szerepelni, minden további nélkül azt válaszoltam volna neki, hogy elment az esze. Elképzelhetetlennek tűnt.
Mert annyira utáltad az egészet, vagy mert nem gondoltad, hogy ilyen sikeres leszel?
Először is, sose gondoltam, hogy eddig élek majd. Másodszor, egyáltalán nem gondoltam magamról, hogy csinos lennék. Ebből következően azt se gondoltam, hogy 81 évesen majd elég csinos leszek ahhoz, hogy címlapon szerepeljek. Szóval ez a két dolog – ja igen, meg az, hogy nem hittem, hogy valaha híres leszek.
A te családi háttereddel ez minimum meglepő. Nem álmodoztál arról, hogy a szüleidhez hasonlóan te is a showbiznisz része legyél?
Nem voltak álmaim. Nem hittem, hogy lenne jövőm. Fogalmam se volt róla, hogy ki vagyok, és hogy mi lesz belőlem. Nem voltak ambícióim. És még a lehetőségét is kerültem annak, hogy a jövőmről gondolkodjak.
Azért, mert nem is kellett a jövődön gondolkodnod?
Nem. Azért, mert az anyám öngyilkos lett. Épp ezért a nőkről egy olyan kép alakult ki a fejemben, hogy áldozatok és gyengék, az apám pedig nem igazán bátorított, és azt sem éreztette velem, hogy vonzó lennék. Konkrétan meglepett, mikor megkaptam egy filmszerepet. Meglepett az is, hogy felvettek az Eileen Ford ügynökséghez. Az pedig egyenesen sokkolt, hogy a Vogue címlapjára kerültem. Akkoriban az egész életem egy bazi nagy meglepetés volt.
A színészet volt az, aminek hatására elkezdted jobban megismerni magad?
Nem. A politikai szerepvállalás volt az. Aztán az aktivistáskodást beépítettem a színészi játékomba is, így valahol összeért az életem két fontos része.
Miért döntöttél úgy, hogy aktívan kiveszed a részed a háborúellenes mozgalomból?
Vietnámot megjárt, Párizsban élő amerikai katonák ajánlották nekem Jonathan Schell The Village of Ben Suc című könyvét. Ez volt az a könyv, ami felnyitotta a szemem a háború valódi borzalmaira. És ennek a könyvnek a hatására döntöttem el magamban, hogy segítek véget vetni a háborúnak. Kerül, amibe kerül. Szóval az, hogy megváltozott a gondolkodásom, hogy radikalizálódtam, ha úgy tetszik, egyértelműen az amerikai katonáknak köszönhető.
Mi az, amiért most is hajlandó vagy utcára menni?
Hiszem, hogy a mostani világunkban minden, mindennel összefügg. Ettől függetlenül van egy olyan dolog, ami úgy lebeg mindannyiunk feje felett, mint Damoklész-kardja, vagy, mint egy időzített bomba: ez pedig a klímaváltozás. Visszakaphatjuk a demokráciánkat? Véget vethetünk a rasszizmusnak? Biztosíthatjuk az alapvető emberi jogokat mindenkinek, mielőtt a klímaváltozás átveszi az irányítást az életünk felett? Mert át fogja, és legyen bármilyen furcsa is, a gazdasági stabilitásunkra, a nemzetbiztonságunkra, de még az egészségünkre is hatással lesz.
Ha nem teszünk pontot a környezet további pusztításának végére, ha továbbra is ilyen ütemben irtjuk a körülöttünk lévő állatfajokat, akkor a járványok és a betegségek is egyre rosszabbak és rosszabbak lesznek. A viharok, árvizek, aszályok, bozóttüzek és még a háborúk is százezreket, ha nem milliókat pusztítanak majd el. És, ami a legijesztőbb: ebben a megváltozott környezetben gyakorlatilag lehetetlen lesz fenntartani azt a civilizált társadalmat, amit mindannyian ismerünk.
Hogy lehet az, hogy egyáltalán nem fáradtál még el?
Egyáltalán nem vagyok fáradt. Sőt, az igazat megvallva, mérhetetlenül hálás vagyok. Tudom, hogy az az ember, aki az 1959-es Vogue címlapján mosolyog, öreg volt. Lehet, hogy nem külsőleg, de belsőleg igen: nem hittem a jövőben, és nagyon negatív voltam. Miközben ezen a 2019-es címlapon, ahol 81 éves vagyok, sokkal fiatalabbnak érzem magam. Lelkileg egész biztosan.
.
