Kétszáz éve még nem vitatkoztak azon, hogy az asszonyok kórházban vagy otthon adjanak életet a gyermeküknek. Az uralkodói családokban a hálószobából „varázsoltak” szülőszobát, ahol elengedhetetlenül fontos kellék volt például az imazsámoly is. Hogy mennyiben könnyítette meg a szülést az, hogy egy pap állt a vajúdó nő mellett, már nincs, aki elmondja, de azért így is sok mindent tudunk arról, hogy is mentek akkoriban a dolgok.
Egy kis kitekintés
Hatalmas figyelem övezte az elmúlt években Katalin hercegné három szülését, de nem beszéltek kevesebbet Harry herceg feleségéről, vagyis Meghan Markle várandósságáról és szüléséről sem. Vilmos herceg neje mindhárom gyermekét Londonban, a St. Mary-kórház Lindo Wing elnevezésű osztályán szülte meg. Az egészséges lurkók világra jöttéről Vilmos egy titkosított telefonon keresztül értesítette nagyanyját, a királynőt, Katalin pedig alig néhány órával a szülés után megjelent gyermekével és férjével a kórház bejárata előtt, mosolygott a rá várakozó fotósoknak, majd hazament családjával az otthonába. A szülőszobában végig felesége mellett volt a jövendő uralkodó is, ahogyan öccse, Harry sem engedte el Meghan kezét a szülés alatt. Az egykori színésznő szüléséről azonban bővebb információkat nem adtak ki, és a hivatalos fotók sem a kórház előtt, hanem Windsorban, a kastélyban készültek.
Meghan hercegné és Harry herceg újszülött fiúkkal, Archie Harrison Mountbattennel (Fotó: Dominic Lipinski/WPA Pool/Getty Images)
Korábban egyébként a brit királyi családban is hagyomány volt, hogy a gyermekek a palotában születtek meg – bár sokan leírják, hogy ezt a tradíciót Diana hercegné szakította meg azzal, hogy fiainak a St. Mary-kórházban adott életet, igazából II. Erzsébet lánya, Anna hercegnő is itt szülte meg gyermekeit még 1977-ben és 1981-ben. De most már kanyarodjunk vissza a régmúltba.
A láncfűrészes korban szülni sosem volt kiváltság
A modern kor anyáinak már nem sokat jelent, hogy a királyi család tagjai-e: enélkül is viszonylag elviselhető hagyományoknak kell megfelelniük. Régen azonban nagyon más volt minden, és bár a királyi családok várandós anyái még így is kiváltságos helyzetben voltak, egy közel sem kiváltságos korban azért a szülés rájuk nézve is tele volt veszélyekkel. A nagy királyi dinasztiák létrejöttének idején Katalin hercegné a három gyerekével legfeljebb kezdőnek számított volna, és még a Habsburg kismamák sora is abban az időszakban adott életet a gyerekeinek, amikor az orvos jelenléte nem megnyugtató tényező volt egy szülésnél, hanem maga a rémálom. Elég így hirtelen, ha annyit mondunk, hogy például a láncfűrészt is kifejezetten a szülésekhez találták ki, és a létrejötte jó hírnek számított?
Az 1780-as években egymástól függetlenül két feltaláló, John Aitken és James Jeffray is előállt az eszköz ötletével, hogy legyen mivel elfűrészelni a csontokat – konkrétan a medencecsont fűrészelésével segítettek azoknak a szülő nőknek, akiknek a gyereke elakadt a szülőcsatornában. Hogy miért volt szükség erre a drasztikus beavatkozásra? Nos, bár a császármetszést már az ókorban is ismerték, a nők nemigen élték túl, sőt sokszor a szülés közben elhunyt anyákból műtötték ki a gyerekeket. A medencetörés ennél sokkal biztonságosabb megoldást jelentett a pokoli kínok ellenére is, és mivel korábban kis késekkel végzeték a beavatkozást, már ez a láncfűrésznek nevezett szerszám is haladás volt – az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy bár elképesztően hangzik a dolog, méret tekintetében azért nem a horrorfilmek állandó kellékét kell elképzelni, hanem egy orvosi műszernek megfelelő méretű kést. Bár arról nincs feljegyzés, hogy a királyi udvarokban mennyire használták az eszközt, azért valószínűsíthetjük, hogy mint minden modern vívmány, ez is ott volt a királyi orvosok felszerelésében.
Eugene Deveria: IV. Henrik születése, 1827 (Fotó: Leemage/Corbis via Getty Images)
Az viszont már nemcsak feltételezés, hanem tény, hogy a szülés közbeni érzéstelenítés a brit Viktória királynőnek köszönhető. A 18. századig az volt az elfogadott nézet, hogy ha egy nő nem képes elfogadni a szüléssel járó fájdalmat, akkor nem is lesz alkalmas az anyaság nehézségeinek kezelésére, éppen ezért a szülés közbeni fájdalomcsillapítást elfogadhatatlannak tartották – Viktória királynő azonban a nyolcadik gyermeke szülésekor arra kérte az udvari orvosát, dr. John Snow-t, hogy adjon neki az „áldott szerből”, a kloroformból, és ezzel megszületett a mára bevett gyakorlat.
Nemcsak a fájdalommal kapcsolatban éltek azonban tévhitek, hanem a terhesgondozásban is. A 15–16. századig például azt gondolták az emberek, hogy a baba neme a születéséig befolyásolható, ezért a trónörökösre vágyó királynék és hercegnék gyakorta speciális diétákat folytattak. Ezek egy része abszolút kedvezőtlen hatással volt a kismamákra, de ennek a jeleit asszonyi gyengeségnek vagy éppen természetes dolognak tartották, semmi esetre sem káros mellékhatásnak. Az alkoholfogyasztás sokszor kötelező volt, máskor ajánlott, mint mondjuk a reggeli rosszullétekre a pezsgő a 19. században, vagy az étvágy csökkentésére (máskor pedig éppen az étvágytalanságra) a brandy, netán a pálinka szódával – a szeszt általános gyógyszerként használták az udvartól a vidékig mindenütt, mert azt hitték, hogy erőt ad, és megnyugtatja a kismamákat. A sör egyenesen olyan népszerű volt szüléskor, hogy léteztek kifejezett tolósörök (vagy ha szó szerint akarjuk fordítani a groaning ale kifejezést, nyögősörök), és néha a bába és a kismama is berúgott a szülés végére.
És akkor jöjjenek a Habsburg nők
Azt tudjuk a beszámolókból, hogy Katalin hercegné, Diana vagy annak idején a királynő gyakorlatilag már a szülés utáni percekben arra készültek, hogy a nép elé álljanak. Ebben sokan segítettek nekik fodrászoktól sminkeseken át stylistokig, de még így is nehéz lehetett kiállni több száz fotós elé alig néhány órával a szülés után, hogy mosolyogva bemutassák az újszülöttet a világnak. Ennél is sokkal nehezebb dolguk volt azonban a királyi családok nőtagjainak, köztük a Habsburgoknak még az 1700-as és 1800-as években is. Ahogyan a temetések és az esküvők, úgy bizony a szülések is komoly udvari szertartások keretében zajlottak, amelyek többnyire nem könnyítették meg a vajúdó asszony helyzetét, ugyanis sokkal fontosabb volt a látszat és a protokoll, és a szülő nő nem főszereplője volt az eseményeknek, hanem, ha úgy tetszik, elszenvedője. Ha lettek volna annak idején „Gratulálunk” feliratú lufik és üdvözlőkártyák, azt sem a kismamák kapták volna, hanem legfeljebb a férj vagy az uralkodó – konkrét példákat olvasva ez teljesen egyértelmű lesz.
François Voyez: A szerelem titkos gyümölcse (Fotó: Widener Collection)
Imazsámoly és leskelődő tekintetek a hálóban
1791 tavaszán Mária Karolina lánya, Bourbon–Szicíliai Mária Terézia közölte férjével, Ferenccel (a későbbi I. Ferenc osztrák császárral), hogy várandós. Mária Teréziának és I. Ferencnek összesen 12 gyereke született, közülük heten érték meg a felnőttkort, kettőjük súlyosan szellemi fogyatékos volt.
Minden esetben ugyanaz volt az udvari protokoll: hivatalosan csak a harmadik hónap végén jelentették be a terhességet, ezután pedig kizárólag hordszéken vitték mindenhova a várandós hercegnőt, és közben azért imádkozott a papság és a nép, hogy egészséges gyereket hozzon világra. Rendszeres orvosi vizsgálat nem volt, helyette mondjuk étrendet változtattak orvosi utasításra, valamint a terhesség ideje alatt háromszor a nemesek jelenlétében eret vágtak a hercegnőn, hogy javítsák az egészségi állapotát.
Amikor a terhességet bejelentették, és az udvar orvosai megállapították a szülés várható időpontját, Ferenc azonnal ki is adta a szülés szabályos megszervezését az udvarmesteri hivatalnak. Ilyenkor a szülés idejére a vajúdó nő hálószobáját szülőszobának rendezték át, de ez persze teljesen mást jelentett az 1790-es években, mint most. A várandós nő ágya elé például spanyolfalat állítottak fel – ennyi védte a vajúdó asszonyt a szobájában összegyűlt családtagok és más jelenlévők kíváncsi tekintetétől, a középkortól ugyanis az udvari hagyományoknak megfelelően teljesen természetes volt, hogy a szülő nőt olykor akár hetven ember vette körül. (Sőt, bár ez ma már különösen hangzik, a köznéphez tartozó nők esetében is sokszor egy seregnyi nézővel kellett számolni – igaz, nekik a királynőkkel és hercegnőkkel ellentétben nem volt dolguk a nézők szórakoztatása.) Az apák a legritkább esetben voltak jelen, a közemberek legfeljebb vizet hoztak a bábának és az orvosnak, de az uralkodócsalád tagjaira nyilván nem vonatkozott ez sem, ott szolgák végezték ezt a munkát. Nem kell hozzá sok fantázia, hogy elképzeljük, ebben a helyzetben milyen könnyű lehetett kizárni a külvilágot, és szórakoztatni is az egybegyűlteket, ugye? Emelt szintű multitasking, el kell ismerni. De ez még nem minden: a hálószobából kialakított szülőszobában oltár is volt, megannyi kegytárggyal, elé pedig imazsámolyt raktak le, és amíg a vajúdó nő nyöszörgött a fájdalomtól, az udvari káplán térdre ereszkedve mormolta az imákat, hogy a királyi család legfiatalabb tagja egészségesen jöjjön a világra.
Bourbon–Szicíliai Mária Terézia portréja (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)
A korábban említett udvari orvosok nem voltak jelen a szülésnél, azt bábaasszonyok vezették le – a doktorok csakis akkor jelentek meg a spanyolfallal és imazsámollyal felszerelt szobában, ha valamilyen komplikáció adódott a szülés során. Akkor viszont hatalmas volt már rajtuk a nyomás, különösen, mivel adott esetben nekik kellett arról is dönteni, hogy a gyereket mentsék, vagy az anyát. Bizonyos feljegyzésekből és Friedrich Weissensteiner könyvéből az derül ki, hogy a császári házban a szülések általában 16-20 óráig tartottak. A Habsburg hercegnék, császárnék akár 15-17 gyermeket is világra hoztak életük során, és a korabeli leírások szerint legtöbbjüknek a szülés elviselhetetlenül nagy fájdalmakat okozott.
Volt ok az ünneplésre
Ma már az Instagramon, a Twitteren és persze a televízióban is közlik, ha egy uralkodó családtagja egészséges gyermeknek ad életet. Az 1700-as években a Habsburgok ezt harangszóval és ágyúlövésekkel adták az alattvalók tudtára, a szülések után pedig Bécs utcáin felvonulásokat rendeztek, majd istentiszteletet tartottak a templomokban. A kismamának, így I. Ferenc nejének is pihenőt írtak elő az orvosok, de nem sokat, csak amennyit ők akkoriban jónak láttak, ez pedig maximum két hét volt. Ebben a két hétben azonban a kismama még akkor sem kelhetett fel az ágyából, amikor a személyzet kicserélte az ágyneműjét. Az óvintézkedés nem volt véletlen, hiszen ekkoriban sok nő veszítette életét a szülést követő napokban. Mária Terézia minden alkalommal összesen hat hetet töltött távol az udvari teendőktől, és amikor visszatért, azt megünnepelte az udvar: ilyenkor még körmenetet is rendeztek.
Arra sokan emlékszünk a Sisi életéről szóló, kissé túldramatizált filmből, hogyan szakították ki az ifjú császárné kezéből a gyerekét a szülés után, de ez a gyakorlat persze már sokkal korábban is jelen volt a bécsi udvarban. Az újszülött csemetéket az első hónapokban dajkára bízták, és nem is az édesanyjuk szoptatta őket, mivel úgy tartották, hogy az nem illene egy uralkodóhoz. Bár Mária Terézia és Ferenc valamelyest igyekeztek szakítani a korábbi szigorú szabályokkal, alapvetően elmondható, hogy az uralkodói család gyerekei ekkoriban szorosabb kapcsolatban voltak az őket nevelő személyzettel, mint a szüleikkel.
Ferenc József és Sisi a gyerekekkel (Forrás: Leemage/Corbis/Getty Images)
Sisi, aki egy konfliktus miatt elképesztő szigorításokat kapott
De változott-e valamit a helyzet addigra, amikor hatvan évvel később az imént már említett Sisi, vagyis Erzsébet császárné adott életet első gyermekének? Nos, az udvarban ekkoriban az ifjú császárné anyósa, vagyis Zsófia főhercegné hozta meg a döntéseket, és a két nő között nagyon feszült volt a hangulat: a szabályokhoz görcsösen ragaszkodó Zsófia képtelen volt engedni a szabad szellemű Erzsébetnek, és ez igaz volt a szülésre és később a gyerekek nevelésére is. Terhessége alatt Sisinek a császár anyja írta elő, hogy mit ehet, milyen elfoglaltságai lehetnek, mit viselhet, és már a terhesség alatt elrendelte azt is, hogy a születendő gyerek hálószobáját ne a császári pár lakosztályához közel, hanem a kastély másik szárnyában alakítsák ki, ott, ahol ő maga is lakott. Erzsébet persze szeretett volna többet lenni elsőszülött gyermekével, vagy legalább szerette volna ő maga kiválasztani a csöppség gondozóit, ám ezt is „megoldotta” az anyósa, természetesen a megkérdezése nélkül. Érdekesség, hogy Zsófia nem engedte meg Sisinek azt sem, hogy szoptassa a gyermekeit, miközben ő maga korábban – nem törődve az őt megszóló bírálatokkal – naponta kétszer is megszoptatta gyermekét, és dajka kezébe nem adta a kicsit. A két asszony konfliktusának talán Ferenc József vethetett volna véget, ám ő nem mert szembemenni az anyja akaratával – helyette a nejét kérlelte, hogy békéljen meg a helyzettel, legyen engedelmes, fogadjon szót a „drága mamának”. Sisi azonban dacolt, nem is csak az udvari szabályokra mondva nemet, hanem a kötelességeire is. Tulajdonképpen azzal, hogy nem tett rendet az udvarban, Ferenc József a saját házasságát is zátonyra kormányozta.
Sisi gyermekei
Sisi összesen négy gyermeknek adott életet. Az első Zsófia főhercegnő volt, aki alig kétévesen tífuszban hunyt el. Őt Gizella főhercegnő követte, aki Lipót bajor királyi herceggel kötött házasságot, és 76 évesen hunyt el. Erzsébet harmadik gyermeke Rudolf osztrák–magyar trónörökös volt – őt 30 éves korában holtan találták a mayerlingi vadászkastélyban szeretőjével, Mary Vetserával. A negyedik gyermek, Mária Valéria főhercegnő Ferenc Szalvátor főherceggel kötött házassága révén címzetes toscanai hercegné lett, viszont az Osztrák Köztársaság kikiáltása után elismerte az 1919. évi Habsburg-törvényt, és aláírta a lemondási nyilatkozatot. 56 évesen hunyt el Ausztriában.
